(Zacharias Zacharou archimandrita atya, Szent Előkövet Monostor, Essex)
Nézzük a szerzetesi utat. Talán ez a legrövidebb út a mélységes szívhez, amennyiben a szerzetességben intenzívebben tapasztalható az a „megrázkódtatás”, az a „megtörtség”, amely az embert az isteni kegyelem befogadására készíti elő, mint az élet bármely más minőségében. Szofronyij atya azt mondja, hogy ez a megtörtség mindenekelőtt az engedelmességen keresztül történik. Emberileg abszurdnak tűnhet, hogy valaki más akaratától és vezetésétől függjünk. De ha egy szerzetes szívből engedelmeskedik lelkiatyjának, szeretetből és az iránta való teljes bizalomból, és nem valamiféle mechanikus fegyelmezettségből, akkor ő a szerzetesi út lényege szerint él.
Az alázatosság útjának tökéletessége a Szentháromság élete szerint: feláldozzuk függetlenségünket azzal, hogy lelkünket átadjuk valakinek a kezébe, aki felelősséget visel üdvösségünkért. Az ilyen alázatosság nem késlekedik a szív mélyét a felszínre hozni. De ha a szerzetes nem helyezi letétbe engedelmességét és önállóságban él – és ebbe a csapdába könnyen beleeshet, különösen, ha nem okoz botrányt és észrevétlenül marad -, akkor szíve mélye soha nem fog felszínre törni. De ha életünket nem a saját akaratunktól, hanem Isten akaratától tesszük függővé, amelyet az fejez ki, hogy rábíztuk létünket a lelkiatyánkra, aki „vigyáz lelkünkre” (Zsid 13,17), akkor olyanok leszünk, mint a vágóhídra vezetett juhok.
Átadjuk életünket, akaratunkat, annak példáját utánozva, akit, mint egy bárányt, akit szó nélkül, szája kinyitása nélkül vezettek a vágóhídra (Iz 53,7). Ha viszont ragaszkodunk függetlenségünkhöz, akkor valami alattomos hiúság, valami rejtett büszkeség lappang bennünk, elzárva az utat szívünk igazi megismerésétől. Senki sem lesz képes megtalálni a szíve mélyét mindaddig, amíg önelégültség lakozik benne. A mély szív felfedezése alatt azt a pillanatot értjük, amikor az ember egész lénye szívvé válik. Ez egy nagy misztérium, amely a Lélek birodalmához tartozik. Egy ember esetleg sok éven át naponta sírhat anélkül, hogy felismerné mélységes szívét. Ennek megtalálása a Szentlélek ajándéka. És amikor ez az ajándék megadatik, minden átváltozik, az ember újjászületik, és a halálból az életbe megy át (Jn 5,24).
Az evangéliumnak van egy fontos fejezete, amely ezzel a megtörtséggel, a Szentlélek eljövetelét hirdető megrázkódtatással kapcsolatos. Az Úr mondja: „De az igazságot mondtam: Jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, akkor nem jön el hozzátok a Vigasztaló. Ha azonban elmegyek, akkor elküldöm.
Amikor eljön, meggyőzi a világot a bűnről, az igazságról és az ítéletről.
A bűnről, amiért nem hittek bennem.
Az igazságról, hogy az Atyához megyek, s többé nem láttok.
Az ítéletről, mivel a világ fejedelme ítélet alá esett.” (Jn 16,7-11).
Azaz, amikor a Szentlélek eljön, meg fogja vizsgálni a világot bűnössége, igazságossága és önmaga ítélete szempontjából.
Az Úr figyelmeztetett: „Ha nem hiszitek, hogy én vagyok, bűneitekben haltok meg” (Jn 8,24). A világ bűnössége akadályozza a Krisztus istenségébe vetett hitet, amely hitet a Szentlélek deríti fel, világosítja meg az emberben. A Lélek tűznyelvek formájában szállt alá, és a tüzes nyelvnek két tulajdonsága van: megvilágosít és melegít. Megvilágítja az elmét Isten titkának igaz ismeretével és az Ő személyébe vetett hittel, és felmelegíti a szívet Isten igaz szeretetével és erejével. Felégeti a bűn tüskéit és életre kelti a szívet. A hitetlenség tehát ebben az értelemben egyenlő a bűnnel és a halállal.
Ha a Vigasztaló nem talál bennünk helyet, hogy munkálkodjon, nem kapjuk meg a hit helyes megvilágítását, mert Ő soha nem fogja erőszakkal elégetni az Ő igazsága ellen megjelenő bűnöket. Ha nem egyesülünk a Szentlélekkel hit által, megtagadjuk tőle a „jogot”, hogy eloszlassa a sötétség és a téveszme felhőjét, amelybe belesodródtunk. Így amikor a Vigasztaló eljön, Ő próbára teszi a világot és ha valakiben a hitetlenség bűnére talál, az a bűn nem bocsáttatik meg.
Ami a hívő lelket illeti, a Szentlélektől olyan kegyelmi ajándékokat ”követel” magának, amelyekkel Krisztus cselekedeteit képes utánozni. Ahogy az Úr mondja, aki elutasítja a Szentlélek műveit, az káromolja őt, és ezért nem bocsát meg neki Isten (Mt 12,31). Hogyan tartozhatnak Istenhez azok, akik Krisztus műveit Belzebubnak tulajdonítják? Még ha némelyikük szemtanúja is volt isteni műveinek, nemcsak hitetlenségben, hanem egyenesen káromlásban veszett el (Mt 12,24-27). (folytatjuk)
Legyen rajtunk az Isten áldása!