Bűnbánatuk pecsétje missziós munkájuk, vértanú haláluk
Szent Pétert és Pált, a szellemi égbolt ragyogó világító testvéreit, az első és mindenekfelett dicsőséges apostolokat június 29-én Krisztus Egyháza zsoltárokkal és himnuszokkal dicsőíti.
Az Isten Fiának és Igéjének megtestesülése és a Szentlélek pünkösd napján a világra való leszállása által alapított, Egy, Szent, Egyetemes és Apostoli Egyház, először a Szent Apostoloknak, majd azután az Egyház minden hívő és megkeresztelt tagjának bőséges isteni megvilágosodást adott és ad.
Az ősegyház, a 12 és az azt követő 70 apostol. Ők azok a szegény halászok, egyszerű és tanulatlan emberek, akiket a megfeszített és feltámadt Mester küldött ki a világ végére, hogy a bálványok imádásának és a bűn téveszméjébe süllyedt embereket az egyetlen, igaz, háromságos Isten ismeretére és világosságára vezessék. Ők az Egyház pillérei és alapjai.
Gondoljunk e szent férfiak küzdelmeire és áldozataira, munkáira, sebeire, börtöneire, megpróbáltatásaira és erőszakos halálára, amelyeket az Úr parancsának való engedelmességért és a belé vetett hitért, valamint egész emberi nemünk üdvösségéért szenvedtek el.
Az Egyház ősidők óta, tisztelegve az apostoloknak Krisztus üzenetének terjesztésében végzett eme legnagyobb műve előtt, böjti időszakot vezetett be, pünkösdtől – Június 29-ig az apostolfejedelmek Szent Péter és Pál emléknapjáig. Június 30-a pedig a tizenkét apostol, de velük együtt a hetvenek és az apostolok többi tanítványának is az emléknapja.
„Mert bár nem egy azon napon költöztek át az életből az életbe, hanem mindegyikük más-más időben és más-más napon, az Egyház rendkívüli tiszteletet ad nekik azzal, hogy mindannyiuk emlékét együtt ünnepli.”
Az Egyház ugyanakkor kezdettől fogva kiemelte a két apostol, Szent Péter és Pál személyét.
Péter az Úr tizenkét tanítványának belső köréhez tartozott. Életkora, melegszívű és dinamikus jelleme, valamint Krisztus iránti különleges szeretete miatt ő volt e szent apostolok társaságának első számú tagja. Ez a tiszteletbeli elsőbbsége az evangéliumokban és az Apostolok Cselekedeteiben is megjelenik, ahol olvashatjuk, hogy a jeruzsálemi ókeresztény testvériség minden gyűlésén ő volt a kezdeményező. Beszéde különleges tekintéllyel bírt és kétségtelenül vezető szerepet töltött be.
Pál nem tartozott sem a tizenkét apostol, sem a hetvenek közé, és Krisztust sem ismerte fizikailag, földi jelenléte alatt. Krisztusban, az Ő szenvedése és feltámadása után hitt, a vakító látomás után a damaszkuszi úton, ahol is az Úr Jézus meghívta Pált, hogy legyen az Ő követője. Ami azonban vitathatatlanul az apostolok között a legmagasabb rendűvé tette őt az apostoli munkásságán túl, az az ihletett tanításának és írásainak szellemi magassága és terjedelme volt.
„Ki is az a Péter? K is az a Pál?” – kérdezi Aranyszájú Szent János az apostolokat dicsőítő beszédében. Most e két krisztushordozó ember életének egy közös pontján fogunk elidőzni, ez pedig az ő Szívből jövő bűnbánatuk, amelyet az azt követő cselekedeteik pecsételtek meg.
Péter „a hit köve”, az Úr szavai szerint. A buzgó tanítványt a Szentlélek megvilágosította és ő megvallotta Krisztus istenségét, majd Jézustól e szavakat hallja: Te Péter vagy, és erre a kősziklára (ti. a te megvallásodnak kövére) alapítom meg Egyházamat. Oktalanságáért és dicsekvéséért azonban, közvetlenül a Mester szenvedése előtt – hogy bár mindenki megtagadta őt, ő soha nem botránkoztatja meg, és ha kell, vele együtt hal meg – elbukott. Megijedve a szolgák és a Kajafás udvarában lévő meggyőzhetetlen semmittevők beszédeitől, mielőtt a kakas háromszor kukorékolt volna, ahogy Jézus megmondta neki, háromszor tagadta meg előttük az emberek Jótevőjét, méghozzá esküvel, mondván, hogy „nem ismerem azt az embert”! Nem tudom, hogy ki Ő, és nincs semmilyen kapcsolatom Vele! Amikor kimerült, mindenki által elhagyott Jézus megfordult és a szemébe és a szívébe nézett, Péter rádöbbent szörnyűséges tettére és kiment és keservesen sírt!
Mennyi rosszat követett el Pál az akkor frissen alakult keresztény egyház ellen, amit ő maga is bevall! Jelen volt az első mártír, István megkövezésénél, és vigyázott a gyilkosok ruháira. Szorgalmazta és buzgón támogatta a hívő keresztények megölését, üldözte az Egyház tagjait, bebörtönözte és arra kényszerítette őket, hogy káromolják Krisztus nevét! Hogy mindezt miért? Mert úgy gondolta, hogy ez tetszeni fog atyái Istenének.
Mindkét apostol számára eljött a megbocsátás, a kegyelem órája. Péter nemcsak a tagadása után sírt. Sírt egész későbbi életében, őszintén megbánta bűneit és az emberszerető és szíveket ismerő Isten megbocsátott neki és visszahelyezte őt apostoli hivatalába, amint arról János evangéliumának utolsó fejezete világosan beszámol. Ezért kérdezte meg tőle a Feltámadott háromszor: „Simon Jónás fia, szeretsz-e engem”, hogy a harmadik kérdéssel és Péter háromszoros válaszával: „Igen, Uram, tudod, hogy szeretlek”, megszűnjön a háromszoros tagadás bűne.
A dallam- és himnuszszerző, Damaszkuszi Szent János az ünnep előestéjének doxológiájában így ír: „A három kérdéssel Péterhez fordultál Krisztus és a háromszoros tagadást Péter szeretetének megvallása után semmissé tetted”. Ezután ezt mondta neki az Úr: „Legeltesd az én juhaimat!”, amivel újra pásztorává lett az ő szeretett juhainak. Péter természetesen nem állt meg itt, bűnbánatának hitelességét, amint azt az egész életútja elárulja, megerősítették legnagyobb missziós munkái az egész akkori hatalmas Római Birodalomban és azon túl, amelyek egészen a fővárosig, Rómáig vezették, ahol Néró császár alatt Krisztusért vértanúságot szenvedett, fejjel lefelé keresztre feszítve, ahogy azt ő maga kérte! Így teljesedett be Krisztus erre vonatkozó próféciája, amelyet feltámadása után mondott neki: „Bizony, bizony, mondom neked: Amikor fiatal voltál, felövezted magad, s oda mentél, ahova akartál. De ha majd megöregszel, kiterjeszted karod, s más fog felövezni, aztán oda visz, ahova nem akarod. E szavakkal jelezte, hogy milyen halállal dicsőíti majd meg Istent. Majd hozzátette: „Kövess engem!” Jn 21,18-19
Pál közvetlenül Jézus mennyei elhívása után, – akit addig üldözött, annak követőjévé lett- élete végéig gyászolta a rosszat, amit tudtán kívül az egyház ellen elkövetett, és szégyellte magát ezért. Bűnbánatából missziós lelkület fakadt, átadta magát a hatalmas munkának, Szíriától Spanyolországig, megannyi viszontagságot és megpróbáltatást élt át, majd végül Rómában kard általi halált szenvedett Néró kezétől. Bűnbánatát teljes alázattal és tudatossággal fejezi ki, Isten dicsőségére: „Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is. Én ugyanis az utolsó vagyok az apostolok közt, s arra sem méltó, hogy apostolnak hívjanak, hiszen üldöztem az Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s a rám árasztott kegyelme nem maradt bennem hatástalan. Többet dolgoztam mindegyiküknél, igaz ugyan, hogy nem én, hanem az Isten kegyelme, amely velem van.” (1Kor 15,8-10).
Ó, drága két szent, Péter és Pál! Hogyan dicsérhetnénk benneteket méltóképpen? Milyen magasztalást zengjünk nektek, amely méltó a ti megalázkodásotokhoz a mi üdvösségünkért? Könyörögjetek az Úrhoz, akiben bíztok, hogy irgalmazzon és bocsásson meg nekünk, Krisztus nevének viselésére méltatlanoknak!
Imádkozzatok értünk, hogy elnyerhessük a bűnbánat kegyelmét, és a Ti bűnbánatotokból fakadó cselekedeteiteket utánozhassuk. Teremtsetek békét egész életünkben és világunkban. Eszközöljétek ki számunkra a Paradicsomnak kimondhatatlan boldogságát, ahol Isten szent angyalaival és az összes szentekkel együtt örvendeztek az Ő kegyelmében és szeretetében. Ámen.
SPYRIDONOS KATRAMADOU ARCHIMANDRITA
Legyen rajtunk az Isten áldása!