Virágvasárnap Jn 12, 1-18
Amikor az Úr egy szamáron ülve felmegy Jeruzsálembe. Nagy tömeg, fiatalok és idősebbek jelennek meg pálmaágakkal, mindenki énekel és lerakja az útra a ruháját, hogy azon menjen keresztül. Mindenki boldog, mintha ünnep lenne.
Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy az emberek követni akarják Krisztust, oda akarnak menni, ahová Ő megy, és ahová Ő viszi őket. Végső soron az ember nem vágyik arra, hogy úgy éljen, ahogy Krisztus akarja, hogy megtagadja önmagát és szenvedélyeit, és engedelmeskedjen, hogy Krisztus tanítványa legyen, hogy megszabaduljon a bűntől, és hogy üdvözüljön.
Az ember futhat Krisztus után. Lehet, hogy közel van, lehet, hogy közel van Krisztushoz, de csak azért, hogy kapjon valamit, hogy élvezzen egy maréknyi múlandó, földi dolgot.
Hányszor fordul elő, ha egyáltalán eljövünk a templomba, hogy az ünnepi Szent Liturgián az egész áhítatunk, az egész hitünk, az Istennel való egész kapcsolatunk teljesen kimerül az „ünneplésünkben”? Csak az „ünneplésben”anélkül, hogy tudnám, átérezném, hogy kit ünneplek. Tesszük, mert ez a hagyomány, mert így szokták, de a kapcsolatot az Úrral már nem akarjuk. Futunk mellette, lengetjük a pálmaágat, leterítjük a ruhánkat, de ezek csak felszínes gesztusok, ha mindezekben nem szeretjük Krisztust, ha nem keressük Krisztust, ha nem vágyunk arra, hogy Krisztusban éljünk, hogy a bűn meghaljon bennünk, hogy megtagadjuk magunkat, és Krisztus éljen bennünk.
Mivel ma elérkeztünk a virágvasárnaphoz, és délutántól már a nagyhétbe lépünk, vegyük figyelembe az imént elmondottakat, hogy Isten kegyelmével és segítségével ezúttal valóban ott legyünk az Úrral. Valóban, meghaljunk a bűnnek és feltámadjunk az Úrral együtt egy új életre.