Az év 52 hete közül egy hét kiemelkedik a többi közül, és Nagyhétnek nevezzük. Nem azért hívják nagyhétnek, mert több napja lenne, mint a szokásos heteknek, vagy mert hét napja hosszabb lenne, mint az év többi 358 napjának, hanem nagyok és nagyon fontosak azok az események, amelyek ezen a héten történnek.
A nagyböjt a hatodik hét péntekjén ér véget, egy fényben, örömben és reményben gazdag hétvégét követően, amikor megemlékezünk Lázár szombatjáról és a virágvasárnapról. Lázár szombaton azt ünnepeljük, hogy az Úr Krisztus feltámasztotta négy napja halott barátját a halálból, és így magának Krisztus feltámadásának lesz előképe, valamint a mi saját bűnünk poklából való feltámadásunk reményének előképe. Virágvasárnap pedig Krisztus győzedelmes bevonulását ünnepeljük a szent, bár prófétagyilkos Jeruzsálem városába, ahol az ártatlan, gonoszságot és ravaszságot még nem tapasztalt gyermekek felismerték személyében a Messiást, és az öröm és lelkesedés hangjaival üdvözölték Őt, kiáltva: „Hozsanna a magasságban, áldott, aki az Úr nevében jön”!
Ezt az örömteli hétvégét követően az ég kezd elsötétülni, és a lelkiismeret furdalás hulláma terjed szét az emberek lelkében. Kezdődik a Szenvedések Hete… a Nagy Hét! Nagynak és Szentnek mutatkozik annak Szeplőtelen Szenvedése által, aki valóban Nagy és Szent. Isten Fiának nagy és szent, készséges áldozata. Az Ő félelmetes Keresztje, az Ő életet adó Halála, a pokolba való leszállása és végül három nap után a halálból való dicsőséges Feltámadása.
A nagyhétfői, nagykeddi és nagyszerdai előszenteltek liturgiáját a keleti egyház „Menyegzői istentiszteletnek” nevezi. Ennek az az oka, hogy e három szent napon a Szenvedő Krisztus ikonját a templom közepén helyezzük el, amin Krisztus hamis „királyi” köntösbe van öltöztetve, fején töviskorona, összekötözött kezébe pedig a gúnyolódás nádszála. Ő az Egyház Vőlegénye, aki a Szenvedés díszeivel van feldíszítve a Menyasszonyért, miértünk, minden ember lelkéért, az Egyházért. Ezért énekeljük ezt a gyönyörű himnuszt: „Íme, a Vőlegény jő éjfélkor és boldog az a szolga, akit ébernek talál”, „Látom feldíszítve nászszobádat, Megváltóm, de nincs ruhám, hogy belépjek hozzád; ragyogtasd fel lelkem ruháját, ó, Fények Adója, és ments meg engem”!
Nagyhétfőn az Egyház tiszteleg Szent József ószövetségi pátriárka emléke előtt. Az ószövetségi József, a mi Urunk Jézus Krisztus előképe volt. Jákob szeretett fia volt, ahogyan az Krisztus a Mennyei Atya szeretett fia. Igazságos, jószívű, mentes minden gonoszságtól. Testvérei féltékenységből egy gödörbe dobták, majd később eladták az egyiptomiaknak, ahogyan a gyermek Jézus is Egyiptomba menekül Heródes király elől. Krisztust is eladta társa és barátja Júdás, 30 ezüstpénzért , és holtan vitték az arimateai József sírjába. A szelíd József megbocsátott testvéreinek, soha nem hagyta, hogy az irántuk érzett szeretet eltűnjön a szívéből, és végül még jótékonykodott is velük. Megmentette őket az éhhaláltól. Krisztus, tele szeretettel, megbocsátott keresztre feszítőinek, mondván: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”, és megmentette az emberiséget a haláltól és a pusztulástól.
Nagyhétfőn egy különös eseményt is megmutat egyházunk az Úr életéből, az elszáradt fügefát. Krisztus nem talált gyümölcsöt a fán, és megátkozta, hogy az ne is teremjen többé. A megátkozott fa azonnal kiszáradt. Az evangélium „jelként”, példaként állítja elénk: aki nem hoz gyümölcsöt, nem lesz életében jó cselekedetekből fakadó gyümölcsök, különösen a bűnbánat gyümölcsei, annak élete „kiszárad”. Ezt énekeljük a sztichirában: „Féljetek, testvérek, a kiszáradt, gyümölcstelen fügefafa büntetésétől, és ajánljuk fel a bűnbánat méltó gyümölcseit Krisztusnak, aki nagy irgalmat ad nekünk”. „Mi, hívek, most már közeledtünk Krisztus, a mi Istenünk üdvözítő szenvedéséhez, dicsőítsük az Ő kimondhatatlan türelmét, hogy könyörületességéből, irgalmából feltámasszon minket, akik bűneinkben meghaltunk, mert Ő jó és szereti az emberiséget”.