Szent Péter és Pál főapostolok – két különböző ember, akiket Jézus Krisztus hívott el, hogy a szeretetnek és az üdvösségnek ugyanazt az örömteli üzenetét hirdessék.
Péter eredeti neve Simon volt, Krisztus nevezte el Kéfásnak, kőnek (Petros). A galileai Betszaidában született. Apját Jónásnak hívták. Volt egy elsőszülött testvére András, a későbbi András apostol, aki még Keresztelő Szent János tanítványaként mutatta be Pétert Jézusnak, amikor azt mondta neki: „Megtaláltuk a Messiást” (Jn, 1,42). Simon Péter házas ember volt, anyósa otthonában lakott és halászattal foglalkozott. Ez a foglalkozás segítségére volt a későbbi apostoli munkájában, mert megtanította szembenézni a nehézségekkel, fáradozni, örülni a munka sikereinek és felelősséget vállalni a kudarcokért. Dinamikus karaktere volt, spontán, vehemens és nagyon buzgó. Egy nap, amikor Jézus Názáretből a Genezáreti tó partján sétált újra meglátta Pétert és Andrást, amint apjukkal a hálójukat mosták, de most már Ő szólította meg és elhívta őket, megváltoztatta az életüket, és átlagos halászokból „emberhalászok” lettek, vagyis apostolok, akik a mennyek országába gyűjtenek embereket, amelyet először Keresztelő Szent János, majd Jézus hirdetett: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa” (Mt 4,7). Péter Kafarnaum zsinagógájában, Galilea zsidó és enyhén hellenisztikus környezetében ápolta a zsidó hitet, amelyet családjától örökölt. Simon Péter egyszerű ember volt, nem beszélt görögül, ezért volt missziós útján segítségére tanítványa, János Márk, aki héberről görögre fordította szavait, és aki hallgatva tanítását, megírta az első evangéliumot.
Szent Pált eredetileg Saulnak hívták. A kilikiai (Törökország) Tarsusban született, a diaszpórában, a rómaiak által száműzött zsidók gyermekeként. Mély, teológiai végzettséggel rendelkező ember volt, Mózes törvényének teológusa, Gamaliel rabbinak a kor egyik leghíresebb zsidó tanítójának volt a tanítványa Jeruzsálemben. Igazi buzgó farizeus volt, Római állampolgár, aki nem csak arámi nyelven, hanem görögül is beszélt. Jézus kortársa volt, de nem találkozott vele, amíg Jézus a földön élt. A zsidó hagyomány iránti buzgóságból üldözte Jézus tanítványainak új közösségét, Jeruzsálemben részt vett István diakónus, első vértanú megkövezésében, és ezt az üldözést akarta kiterjeszteni Szíriára is. Saul, mint törvénytisztelő farizeus, aki jól ismerte az írásokat, a Messiásról szóló jövendöléseket, maga is várta a Messiás megérkezését. Azért üldözte a keresztényeket, mert Jézust álmessiásnak tartotta, aki becsapja az embereket. Az Ő követése lázadáshoz vezetett volna és ezt a lázadást a Római birodalom vérbe fojtotta volna. „Jobb, ha egy ember hal meg a népért, minthogy az egész nép elpusztuljon” (Jn 11,50) mondta Krisztus elfogásakor Kaifás főpap. Megbízó levéllel indult el Saul a fővárosba Damaszkuszba, amikor az oda vezető úton, a megközelíthetetlen fényben találkozott Jézussal, aki a mennyekben él, és megkérdezte tőle: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (Apcsel9,4). Ebből a találkozásból megértette, hogy a názáreti Jézus él, és ő az igazi Messiás. Megértette, hogy Jézus Krisztus, az Egyház feje elválaszthatatlanul kapcsolódik az Egyházhoz – az Ő misztikus Testéhez. A meghalt és feltámadott Krisztussal való találkozás után Saul néhány nap alatt egy óriási, emberi értelemmel felfoghatatlan változáson megy keresztül. Saul, az üldöző, megtért és megkeresztelkedett, Pál apostol lett belőle, Krisztus és Egyháza legbuzgóbb misszionáriusa.
Születési helyük, kultúrájuk, műveltségük szerint Szent Péter és Pál apostolok különböző emberek voltak, meghívásuk is különböző módon történt, de mégis ugyanazt a küldetést kapták Krisztustól: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítványommá minden embert, megkeresztelvén őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” (Mt 28, 19). Szent Péter a zsidóknak, Szent Pál pedig a pogányoknak hirdette az evangéliumot. Szent Péter a tizenkét apostol egyike volt, aki Krisztus legbelsőbb köréhez tartozott, ő látta és ismerte Krisztust. Szent Pál a tizenharmadik, az utolsónak meghívott apostol lett, aki a már feltámadott és megdicsőült Krisztussal találkozott.
Mi a közös Szent Péter és Pál apostolban? A lényeg és a teljesség, vagyis a Krisztusba vetett megdönthetetlen hit és a Vele való élő közösség. Szent Péter megvallotta Jézus Krisztus isteni mivoltát: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia” (Mt 16,16), Szent Pál pedig megvallotta, hogy Krisztusban „az istenség teljessége lakozik” (Kol 2,9), Jézus Krisztus a keresztény hit alapja ” Aki megjelent testben, igazolást nyert lélekben. Az angyaloknak megjelent, a pogányoknak hirdették. Világszerte hittek benne, s felvétetett a dicsőségbe. ” (1Tim 3,16). Mindkét apostol számára meghatározó volt az egész életüket megváltoztató bűnbánat és a megtérés megtapasztalása. Péter háromszor tagadta meg Krisztust, majd keservesen sírt (Lk 22, 62), de a Feltámadottal való újra találkozás után kifejezte szeretetét Krisztus iránt, melyből fakadóan a vértanúságot is vállalta érte. Pál Krisztus Egyházát üldözte, majd egész életében megbánta azt, és minden más embernél buzgóbban ajánlotta oda életét az Egyházért.
Szent Péterben és Pálban közös Krisztus és Egyháza iránti erős szeretetük. Az Egyház, a Péter által megvallott hit szikláján, vagyis Jézus Krisztus isteni mivoltának megvallásán alapul (Mt 16,13-20). Ezért mondja maga Szent Péter is, hogy nem ő, hanem Krisztus az a sarokkő, amely az Egyházon belül egyesíti a zsidókat a világ többi népével: „Járuljatok őhozzá, mint élő kőhöz, amelyet az emberek ugyan elvetettek, amely azonban Isten előtt „kiválasztott és drága”; ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által.; Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe, hogy hirdessétek nagy tetteit annak, aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; akik egykor nem az ő népe voltatok, most pedig Isten népe vagytok, akik számára nem volt irgalom, most pedig irgalomra találtatok. (1Pét 22, 4-5, 9-10). Szent Pál a Krisztus iránti szeretetet kifejezve azt mondja: „Biztos vagyok ugyanis benne, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van.”(Róm ,38). Szent Péter és Pál apostol hasonlóan fejezi be földi életét, hiszen mindketten vértanúhalált halnak Rómában, Néró császár keresztényüldözése idején, 67-ben. Szent Pétert fejjel lefelé keresztre feszítik, Szent Pált karddal lefejezik. Egyházunk hagyománya szerint egy napon, június 29-én ünnepeljük őket.
Európa apostolai és Európa vértanúi. Mivel szembesültek a maguk idejében Európában? Azzal, ami ma is veszélyezteti korunk krisztuskövetőit. Először is szembesültek, egy pogány és homályos politeista vallásossággal, amely összekeveri a Teremtőt és a teremtést, az embert megfosztja a szabadságától, csökkentve annak méltóságát, szellemi és társadalmi rabszolgaságra ítélve őt. Szeretet és béke helyett a fegyverben és a háborúban mások kizsákmányolásban bízik. Másodszor, szembesültek a görög-római filozófia önelégültségével és büszkeségével, amely nem tudta elfogadni a keresztet és Krisztus feltámadását, a Mindenható alázatos szeretetét és a test feltámadását. A halál, a pusztítás kultúráját hirdették, birtokolni mindent és mindenkit, ezért nem kíméltek senkit, aki ettől eltérően mást tanított, máshogy élt. A halál kultúrájában az evilági élet minél teljesebb megélése volt a középpontban, ezért az emberek önzővé váltak, a „nekem legyen jó” elv alapján, mindennek és mindenkinek az én evilági boldogságomat kell szolgálnia. Ezzel szemben áll az apostolok Istenbe vetett hite, mely által az életet nem azonosították ezzel a romlandó világgal és a legyőzött halállal. Istenlátásukból fakadóan azt tanítják, hogy az emberi élet az örökkévalóságban válik teljessé, és ez a hit az embereket szabaddá teszi. Hitünk a földi életet összekapcsolja az örök élettel, így minden, ami velünk történik az Isten akarata, a mi üdvösségünkért. Minden, ami történik szeretetből történik a szerető Isten akaratából. Ezért teremtő erő a szeret, óriási érték a kereszthordozás, az alázat a lemondás. A krisztuskövetők ezért tudják szolgálni és életüket adni az Egyházért. Harmadszor, szembesültek a birodalmi, politikai hatalom ellenségeskedésével. Szent Péter és Pál leveleikben a birodalmi, politikai tekintély, valamint a közigazgatási és a katonai tekintély tiszteletben tartását követelik a keresztényektől, de nem azonosították a Római Birodalmat a mennyek országával, a császárt pedig az örökké élő Úr Jézus Krisztussal. Ebben az életben kell élnünk, de az örök élet felé kell törekednünk. Péter és Pál szent apostolok számunkra a hitoktatók, a misszionáriusok, akik az Egyház életének és egységének követei. Életükkel, tetteikkel és írásaikkal arra tanítanak bennünket, hogy szeressük Krisztust, az evangéliumot és egyházát, hogy minden ember gyógyulásán és üdvösségén munkálkodjunk. Számunkra a megbékélés, a megbocsátás, az egység és a szentség tanítói. Megtanítanak minket szüntelenül imádkozni, az imádságos életből fakadóan folyamatosan jócselekedeteket véghezvinni és soha nem magunkra hagyatkozni, hanem az élő Isten kegyelmére, aki Jézus Krisztus személyében jelent meg. A keleti egyház, az ikonográfiában Szent Pétert kulccsal és Szent Pált karddal ábrázolják. Szent Péter kulcsai a bűnbánatot és a megbocsátást, az alázatot és a szeretetet szimbolizálják, amelyek megkönnyítik a belépést Isten országába. Szent Pál kardja az isteni Lélekből fakadó beszéd erejét jelképezi, amely különbséget tesz eretnekség és igazság, önzés és szeretet, halál és élet között.
Kérjük Szent Pétert és Pált, az apostolok vezetőit, hogy segítsenek bennünket, hogy buzgó apostolai legyünk közösségünknek, ahogy Ők voltak a maguk idejében, hogy azt mondhassuk mindenkinek: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek. A ti szelídségetek legyen ismert minden ember előtt. Az Úr közel! Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Fil 4, 4-7)