Amikor olyat teszünk, ami lelkinek tekinthető – imádkozunk, templomba járunk, böjtölünk, alamizsnát osztunk – akkor gondoljuk, hogy „szentekké” lettünk. Mert összehasonlítjuk magunkat… önmagunkkal. Mi magunk vagyunk a kritérium. Mintha valaki futni kezdene, és azt gondolná, hogy gyorsan fut. Ekkor egy sportoló bukkan fel mellettük, és lehagyva rájövünk, hogy csak egy helyben futottunk. A Szentírásban Izajás próféta ezt az állapotot így írja le: „Jaj azoknak, akik bölcsek a maguk szemében és okosak a maguk szemében” ( Iz 5, 21). Tehát tévedésünk nyilvánvaló, egy álomvilágban élünk, azzal a hamis benyomással, hogy „nagyszerűek” és „szentek” vagyunk. Természetesen összehasonlíthatjuk magunkat más emberekkel is, a többi küzdő, egy helyben toporgó embert használjuk tükörnek, akik sokszor egyházon kívüli életet élnek, világi felfogásúak, amelyhez képest az én kicsim is már nagynak számít, és ezáltal a kép, amelyet alkotunk magunkról sokkal szebb, mint a valóságban. Vannak mégis emberek, akiket mérőrúdként használhatunk Isten népének szentjei, mindenekelőtt, aki első a szentek között az Istenszülő Szűz Mária, és az Őt követő szentek, akik végig velünk voltak, köztünk éltek az emberi történelemben, és mind a mai napig itt vannak közöttünk..
Látnunk kell magunkat az ő életükben tükrözve, ők a mi lelki énünk, a határok, amelyeket elérhetünk. Mert ők azok, akik a lehető legnagyobb mértékben Krisztus nyomdokaiba léptek. Ezért olyan fontos, hogy tanulmányozzuk életüket, munkáikat és az Egyház himnuszait, amelyek dicséretüket éneklik.
Ha ezt tesszük, két dolgot fogunk azonnal megtapasztalni. Először is, hogy mi is elkezdünk lelki szinten cselekedni, mert mi magunk is meglátjuk, amit az összes szentnél megfigyelhetünk, a Krisztussal való állandó együttlétet. „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2, 20). Krisztus szeretetének megtapasztalásakor mintegy szeretet válaszként ajánlották fel, adták oda életüket Krisztusnak, mely ez által tetteikben és szavaikban is átlényegült krisztusivá, mert Krisztus nélkül semmit sem akartak tenni. Ezért vált számukra természetessé, életté az a Krisztussal való szüntelen együttlét. Így válhat életünkben is természetessé az imádság, a templomba járás, a böjt és az alamizsna osztás és nem áldozattá. Másodszor, ha a szentek tükrébe nézünk, tudatában leszünk annak, hogy milyen kicsik és alkalmatlanok vagyunk, hogy „egy lépést sem tettünk az igazi krisztusi élet útján”. Az Istenszülő és a szentek tükrébe nézve nem tehetünk mást, mint bűnbánatot tartunk és állandóan ismételjük: „Uram Jézus Krisztus Isten Fia, könyörülj rajtam bűnösön!”. Így jutunk el a szent alázathoz, az erények alapjához, ahol már nem mi, hanem Isten cselekszik általunk.
Létrás Szent János ezt a folyamatot így foglalja össze Létra című írásában: Ne szűnjünk meg beszélni atyáinkról és szentjeinkről, akik előttünk jártak, összehasonlítva magunkat velük. Aztán rá fogunk jönni, hogy még egy lépést sem tettünk az igazi szerzetesi (vagyis krisztusi) élet útján” ( Létra 22, 21).