Az Úr nem sokkal a szenvedése előtt megígérte tanítványainak és rajtuk keresztül azoknak, akik szeretik Őt, a feltámadás el nem múló örömét: „Most szomorkodtok, de újra látlak majd titeket, és örülni fog szívetek, és örömötöket nem veheti el tőletek senki.” (Jn16, 22,b) Miközben Ő gúnyolódások közepette, a kimondhatatlan szenvedés, és a halálos megaláztatás felé menetelt, megígérte, hogy a feltámadás öröme mindörökre beköltözhet azok lelkébe, akik Hozzá tartoznak. A feltámadásnak ez az öröme, amely a mennybemenetel előtti negyven napban betöltötte az apostolok szívét, amikor az Urat „látták”, a világ végezetéig átadatik azoknak a hívőknek, akik keresztjüket felvéve követik Őt.
Az Úr szava: ” újra látlak titeket, és örülni fog szívetek,” egy paradoxon. A lelki ember, aki örül a szeretett személy fizikai jelenlétének, azt szeretné inkább hallani: ismét látni fogtok engem, és örülni fog a szívetek. Krisztus azonban mindent más alapokra helyez, amikor azt mondja: „újra látlak titeket”. Nem az számít, hogy az ember látja-e az Urat vagy sem, hanem az, hogy az Úr látja-e őt. A természetes nap a látható világban szüntelenül ragyog, és életet ad a teremtésnek. Akár látja az ember a fényét, akár nem, részesül annak jótékony hatásaiban. Valami hasonló a helyzet az Igazság halhatatlan Napjával, a soha le nem alkonyuló Fénnyel, a mindenható Jézussal. Az Ő szenvedésének és áldozatának sebei a világosság forrásává válnak, Fényt árasztanak, amely megvilágítja az egész szellemi világot.
A jelen életben, még ha a lélek szemei nem is képesek az Igazság Napjára nézni, az Ő Fényének sugarai jótékonyan elérik a hívőt. Akár a hit felhője veszi körül az embert, akár a reménység árnyékában van, a feltámadás ragyogó Fényének energiája munkálkodik rajta, elérve, hogy az Úr figyeljen rá, nem csupán, mint a mindent látó Isten, aki felügyeli teremtését, hanem azon a különleges, szeretetteljes módon, ahogyan Ő vigyázott a bajba jutott tanítványaira és a tanácstalan kenethozókra. Szavai azt a megváltó és megvilágosító gondviselést hirdetik, amely lángra lobbantja a szíveket és megvilágosítja az elméket, és ami ennek következtében soha el nem múló örömöt szerez. A testi szemek, hacsak az emberi természetet nem erősíti meg a Szentlélek, képtelenek meglátni a teremtetlen fényt, amint azt a három apostol története mutatja, akik a Tábornál földre borultak, vagy Pál apostol története, aki, amikor a damaszkuszi úton „fényesség ragyogta körül az égből, amikor kinyitotta szemét semmit sem látott”. (Apcsel 9,3b; 9,8a)
Ez a „látás” pünkösdi ajándék, amely megerősíti az emberi természetet, hogy képes legyen szemtől szembe állni Teremtőjével és hasonlóvá válni az Úrhoz, anélkül, hogy lényege feloldódna. Isten senkit sem zár ki, ellenkezőleg, Ő mindig minden ember szívét keresi. Azonban olyan gyöngéd módon teszi mindezt, ahogyan a kenethozó asszonyokkal. Izajás próféta mondja: „Tekintetem azokon pihen, akik alázatosak és megtört szívűek és remegve félik szavaimat.” (Iz 66,2b) Az tehát a feltétele annak, hogy a hívő ember részesülhessen abban, hogy az Úr ráirányítja derűs tekintetét, és átadja neki az Ő békéjét és a feltámadás el nem múló örömét, hogy az Ő példájából szelídséget és alázatot tanul, remeg és féli az Ő szavát.
Szelíd és alázatos az az ember, aki akár él, akár haldoklik, szilárdan megmarad abban a hitben, hogy Istenhez tartozik, és nem tér el az Ő parancsaitól. Azzal, hogy annak nyomdokain jár, aki azt mondta: „Tanuljátok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” (Mt 11,29), már önmagában legyőzte a halált. Az Úr éjjel-nappal őrködik felette, és a feltámadás fénye változatlanul és állandóan jelen van a szívében.
Az Egyház mindig, de különösen a lelki megújulás idején, mint amilyen a pünkösd is, bőségesen ellátja tagjait az Úr szavával, hogy arra nevelje őket, hogy ne rontsák meg a feltámadás örömét, és ne kerüljék el a Szentlélek leheletét, ha reszketve belépnek annak titkába.
Az evangélium minden mondatában az isteni élet mélységes misztériuma rejtőzik. Miután Tamás szavai, Isten gondviselése szerint, az alázatos hit titkát tanították, „én Uram és Istenem” (Jn 20,28) amelyet sem az élet, sem a halál nem ingathat meg, az Egyház a kenethozó asszonyok vasárnapján a vágy és a szeretet misztériumát mutatja be.
A szeretett Mester temetése után a kenethozók „fűszereket és mirhát készítettek”, és a szokásos ünnepnapot betartva „szombaton a parancsolat szerint megpihentek” (Lk 23,55). A buzgalom, a vágy és a szeretet tüze hevítette őket és adta meg nekik a bátorságot, hogy szolgáljanak az Úrnak, hogy dacoljanak a leküzdhetetlen akadályokkal, mint például a sírt elzáró nagy kővel, a katonákkal, a papság halálos fenyegetésével.
Az Énekek énekében az Úr neve olyan, mint „kellemes kiöntött illatos olaj” (Én 1,3). A kenethozók mirhával akarták megkenni azt, aki az egész teremtést illatosítja, aki szüntelenül elhalmozza a világot teremtő és gondviselő erejével, az Ő Igéje szerint: „Atyám mindmáig munkálkodik, és én is munkálkodom” (Jn 5,17). Amióta „az Ige testté lett” (Jn 1, 14), aki szenvedett, meghalt és feltámadt, az Úr Jézus személyében az isteni természet megkente az embert, kiárasztotta és átadta neki a kegyelmet, a hatalmat és a megszentelődést. Ezekkel a drága illatokkal keni fel az Úr az övéit az idők folyamán, azokat, akik szelíd, alázatos és csendes szívet hordoznak, és bennük nyugszik az Ő Lelke, „a dicsőség Lelke” (1Pét 4,14).
Ahhoz, hogy az ember közeledjen az Úrhoz és megismerje Őt, a halottak közül feltámadottat, nem elég a hit, hanem – amint a vértanúk példája mutatja – szükség van az iránta való szeretetre is. Olyan szeretetre, Athoszi Szent Sziluán szerint, amely az embert „őrültként” arra készteti, hogy ránézve a világra mindent ideiglenesnek és mulandónak lásson, hogy Istenen kívül semmi se számítson neki, átadva magát az isteni szeretet sodrásának. Csak arra vágyik, hogy kedves legyen az Úrnak, és hogy egyesüljön az Ő Lelkével.
A feltámadással kezdődött a pünkösdi ajándékozás, amikor az Úr a tanítványoknak megjelenve rájuk lehelt, és azt mondta: „Vegyétek a Szentlelket”. (Jn 20,22b) Ebben a pillanatban a tanítványok a teremtett nap hajnalát látták, amelynek sugarai csak addig növekedtek, amíg el nem nyelte a Szentlélek kiáradó Fénye.
Az előbbiek szerint a Kereszt és a Feltámadás Fénye és kegyelme nemcsak, hogy nem csökkenhet a szívben, hanem növekednie kell, ahogy közeledik a pünkösd gyönyörű és dicsőséges ünnepe, amikor a Szentlélek hűsítő lángja megvilágítja a lelket, hogy felismerje a Megváltó és Vőlegény Krisztust, és a szívében megformálja az Ő alakját. Akkor a hívő „Istentől tanított” lesz (vö. Jn 6,45), mert elég lesz, ha tekintetét szívének megkeményített részére fordítja, ahol a szeplőtelen és hibátlan Bárány képe tart neki tükröt és felfedi hamisságát. Amikor az idegen gondolatok csillogása elhomályosítja az Úr alakját, és a világi dolgok lármája elfedi szelíd hangját, az ember már tudja, hogy bűnbánatot kell tartania, nehogy elveszítse a belsejében elrejtett kincset, Krisztus képét.
Az ezt követő időszakban, miután megízlelte a halált, látta a feltámadás előképét, és megérintette a végtelen élet peremét, szomjúság szállja meg az embert az istenfélelem „nedűi” iránt, a leírhatatlan harmatot hozó vizek után, az Ő ígérete szerint: „Aki hisz bennem, ahogy az Írás mondja: élő víz folyói fakadnak majd belőle.” (Jn 7,38) A hűs és életet adó vízesések azt a felfrissülést és ujjongást ábrázolják, amelyet a Szentlélek ad az ember szívébe, hogy „Meglátjátok és szívből örvendeztek és testetek is kivirul, mint a fű” (Iz 66,14).
(Zacharias Zacharou archimandrita atya Szent Előkövet Monostor, Essex)
