(Zacharias Zacharou archimandrita atya, Szent Előkövet Monostor, Essex)
Szofronyij atya kemény szavakat mondott: „Ha valaki még nem érte el a belső ima fokát – vagyis, hogy az egész Ádámot magába foglalja, és az egész emberi nemet Isten elé ajánlja az egész világért való imádságában -, akkor ne merje magát félelem és szégyen nélkül kereszténynek nevezni.” Az ilyen szavaknak megmentő erejük van. Céljuk az, hogy felrázzanak bennünket. A pünkösdkor történt „földrengés” megértése segít felfedezni azt a mélységes szívet, amely nélkül lehetetlen igazán befogadni a pünkösdi ajándékot, a Lélek kiáradását minden testre (Jo 3,1-5). Szükségünk van arra a tiszta és kitárt szívre Isten előtt, amelyben az Ő Lelke nyugszik. Pontosan erre utal a pünkösd ünnepének harmadik ószövetségi olvasmánya (Ez 36,26). De Krisztus nevének segítségül hívása ebben az kemény szívben is képes üdvösségünket kimunkálni és új életet hozni, a próféta szavai szerint: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, az megmenekül” (Jo 3,5). Lényegében a mellkasunkba hozott „új életet” próbáljuk keltetni, a szívünket körülvevő kő burok betörésére törekszünk, hogy ez az új élet előbújhasson.
Ha figyelmesen tanulmányozzuk az ószövetségi olvasmányokat pünkösd ünnepén, három fő témát találunk: a Szentlélek kiáradását minden testre, annak a névnek a megszentelő megidézését, amely által üdvözülünk, és az új szív ajándékát – az érzékeny, hús-vér szívét, ahelyett a kőszív helyett, amely képtelen bármi spirituálisat befogadni. Az első olvasmányban, amely különösen megihlette Szofronyij atyát, azt olvassuk, hogy Mózes válasszon ki hetven férfit a nép írástudó vénei közül, akiket Istennek fel kellett kenni a prófétálás Lelkével. Ezékiel próféta pedig ezt mondja: „Jövendölj az éltető leheletről, jövendölj, emberfia, és mond az éltető leheletnek: ezt mondja az Úr, az Isten: Gyere elő a négy szél hazájából, és fújj ezekre a halottakra, hogy megelevenedjenek” (Ez 37,9) Az Úr pontosan ugyanezt tette, amikor feltámadt a halálból. Rálehelt szent tanítványaira, és ezt mondta: „Vegyétek a Szentlelket” (Jn 20,22). Ez valójában a pünkösd előjátéka volt, a Szentlélek földre való teljes eljövetelének előkészítése azon a nagy és jeles napon, Krisztus Egyházának születésnapján. Joel próféta is úgy írja le a pünkösd napját, mint a Szentlélek kiáradását az egész emberiségre: „Mindezek után, kiárasztom az én Lelkemet minden testre” (Jo 3,1), és „aki segítségül hívja az Úr nevét, az megmenekül” (Jo 3,5). Nem biztos azonban, hogy mindenki, aki csak segítségül hívja az Úr nevét, üdvözülni fog. Krisztus egy másik kemény szava szerint: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti Mennyei Atyám akaratát” (Mt 7,21), csakis az, aki megtartja a parancsolatokat. És amikor a Szentlélek hatalmas és rohanó szélként lép be a szívbe, összezúzva annak keménységét, ott a szív mélyén, az Úr Jézus Krisztus alakját fogja ábrázolni. Átváltoztatja és megtisztítja szívünket, hogy belülről hívhassuk az Ő nevét. Pál apostol megerősíti, hogy az üdvösség vágya, az Isten segítségül hívása a tiszta szívből ered, (2Tim 2,22) így a Szentlélek az ember szívét a megtöretés és az alázat által készíti elő. Az Úr nagy vágya, hogy úgy hívjuk segítségül szent nevét, hogy az neki tetsző és egyben üdvözítő legyen számunkra.
Gondoljuk végig figyelmesen a Szentlélek első megjelenését a földön. A teremtés kezdetén Isten Lelke a vizek fölé szállt (Ter 1,2), mint egy hálót szövő pók, amely szétterjeszti fonalát és befedi tojásait, hogy azok kikeljenek és így új életet hozzon a világba. Isten Lelke életre kelti az egész teremtést, és így jött létre az egész világ. Hasonló folyamat játszódik le a mi szívünkben is, amikor fáradhatatlanul segítségül hívjuk az Úr nevét. Ezzel a munkával felvértezzük magunkat a pünkösd ajándékával, és az Úr Lelke eljön, hogy beárnyékolja a szívet, hogy új élet sarjadjon. Valóban, ez az újjászületés az, ami fel van nekünk ajánlva, amely nélkül, ahogy az Úr mondja, nem mehetünk be az Ő országába (Jn 3,5). Így, amikor szüntelenül imádkozunk: „Uram Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam”, nem teszünk mást, mint a szívünk magaslatán várakozunk, ahogyan az apostolok is tették és befogadták az Úr által megígért Vigasztalót. Azzal, hogy szívünk tornácában várakozunk, Isten Lelke ismételten beárnyékolja szívünk bensőjét. A felgyülemlett bűn rozsdája eltűnik és a kegyelem új életet fakaszt ott.
A nagy Izajás próféta rámutat, hogy szenvedés előzi meg az üdvösség Lelkének eljövetelét, hogy a Lélek először a szív félelmében és szorongásában fogan meg (Iz 13,8). Az igazság az, hogy szükségünk van a megtörtségre, szükségünk van a félelemre, szükségünk van a fájdalomra. Mindez előkészít bennünket az új életre, amíg egy belső robbanás, egy mély vágás meg nem nyitja a szívet. Ekkor újjászületés történik, és a lelkileg megreformált ember az élő Isten kezébe kerül. Ahogy Szofronyij atya állította, ha elfogadjuk a fájdalmat és a törést, a szívünk egy napon a lelki érzékenység fénylő központjává alakul át. Pál apostol is megerősíti, hogy az igazán bűnbánó szív összetörtsége a mélységben utat nyit a Lélek félreérthetetlen sóhajtozásának, amikor az így kiált: „Abba, Atyám!” (Gal 4,6; Róm 8,21-26). Továbbá, a Lélek törvényének kegyelme alatt Isten szabad gyermekeivé való örökbefogadásunk megpecsételődik. Ezért szükséges türelemmel elviselni a fájdalmat, a „szív körülmetélését” (Róm 2,29), ami egyébként az Úr Jézus szenvedésének jeleinek viselését jelenti, ahogyan Pál apostol máshol fogalmazza (Gal 6,17). Mindezt panasz nélkül viseljük el, amíg az üdvösség Lelke meg nem születik bennünk, és szenvedésünk át nem változik az Isten gyermekeivé fogadásunknak mindenható kegyelmévé.
Legyen rajtunk az Isten áldása!
