(Zacharias Zacharou archimandrita atya Szent Előkövet Monostor, Essex)
A szív körülmetélése nagy áldás. Azzal a mélyreható változással kezdődik, amely a keresztségben megy végbe az emberben, amikor magunkra öltjük Krisztust, és az Ő jegyei a mieinkké válnak. Addig kell tovább növekednünk, amíg nem lesz bennünk már semmi, ami ellenállna az Ő jelenlétének. Akkor viselni fogjuk az Ő népének pecsétjét, az új Izraelhez, az új teremtéshez fogunk tartozni, amely Krisztus Teste, azáltal, hogy magunkban hordozzuk az Ő életadó halálát, részesülünk az örök élet gazdagságában, amely az Ő feltámadásából fakad.
Ahogyan a szívünk körülmetéltetett, úgy lesznek körülmetélve gondolataink, beszédünk és minden részünk. Többé nem gondolkodunk, vagy nem fejezzük ki magunkat negatívan senkiről, hanem minden, amit teszünk vagy mondunk, a szeretet egy részét kell, hogy hordozza, amíg el nem érjük Krisztus nagy szeretetének teljességét, ami végtelen örökségünk lesz. Ahogyan Jézus szent nevének folyamatos segítségül hívása „éltet ad” a szív új életét, és biztosítja annak körülmetélését, ugyanezt éri el a Szentírás napi olvasása is. Az ember szívében hirtelen újra felizzik egy vers, hogy előkészítse azt Isten Lelkének látogatására. És ha szorgalmasan tanulmányozzuk a Szentírást, az Úr adhat nekünk egy konkrét igét, amely a szikrát lángra lobbantja minden alkalommal, amikor imádkozni szeretnénk. Ilyen hűséges az Úr a velünk kötött szövetségében! Mi vagyunk a hűtlenek, „de ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg.” ( 2Tim 2,13) Életbevágóan fontos, hogy az Ő Igéjéhez ragaszkodjunk. Ahogyan naponta háromszor sietünk az asztalhoz, hogy megkapjuk az ételadagunkat, úgy nekünk is kötelességünk válaszolni az Úr szüntelen meghívására az Ő asztalához, amely az Ő szavainak táplálékával gazdag. Ha élvezni akarjuk ennek a lelki asztalnak a jóságát, és meg akarjuk érteni az Úr szavát, hogy az életerővel egyesüljön bennünk, akkor kérni kell tőle azt az ajándékot, amelyet Lukácsnak és Kleofásnak adott az emmauszi úton. Ezt az ajándékot akkor kapjuk meg, amikor a Szentírást tanulmányozzuk, amely által megtanít bennünket arra, hogy naponta belépjünk az Ő Igéjébe. Így idővel, Szofronyij atya szerint, Isten Igéje a saját nyelvünkké válik. Időnként egy-egy vers, amely elménket és szívünket megszólította, megeleveníti lelkünket. Bejárattá lesz, mely az élet kimeríthetetlen gazdagságára nyílik, amelyet az Úr annyira kíván számunkra (Jn 10,10), és megtanulunk imádkozni pontosan azokkal a szentírási szavakkal, amelyeket a Szentlélek ihletett bennünk.
Krisztus Nevének pünkösdje az Ő Nevének és Igéjének szüntelen tanulmányozásából áll a szívünkben. De ugyanígy megtapasztaljuk a pünkösdöt, amikor Krisztus Testéből és Véréből részesülünk, amelyek megőriznek bennünket a szövetség keretein belül, amelybe beléptünk: hogy többé ne magunknak, hanem csakis Megváltónknak éljünk, mert maga az Úr ígérte meg: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik.” (Jn 6,56-57) Fokozatosan érezzük, hogy Krisztus testének és vérének közösségén keresztül magának Istennek az új életében veszünk részt. „A Lélek éltet, a test semmit sem használ” – mondja az Úr (Jn 6,63), és ezzel az éltető Lélekkel tölt be mindent, amit felajánlunk neki, hogy megújulva adja vissza nekünk. A Szent Liturgiában a mi ideiglenes életünket az Ő örök életére cseréljük. Ez a csere egyben a mi pünkösdünk is, amelyben mennyei Lelket kapunk. A Szentlélek megnyilvánulásai továbbá megtanítanak minket arra a magatartásra, amelyet a szívnek meg kell megtartania, hogy a kegyelem ajándékát megőrizze. Amikor az Úr megajándékozza az embert az Ő alázatos Szentlelkének fényűző és törékeny ajándékával, a megáldott ember megfelelő válasza az, hogy azt a szívében lepecsételi és megőrzi. Ha büszkeségtől motiváltan fitogtatja ajándékát, nemcsak elveszíti azt, hanem a testvérét is provokálja. Ajándékunk fitogtatása a felebaráti szeretet parancsolatának megsértését jelenti, mert ezzel a cselekedettel bitoroljuk azt a helyet, amely a testvérünké. Szinte az egész teret felebarátunknak kellene adnunk, és csak egy kis részt kellene fenntartanunk magunknak. Szofronyij atya mélyen tudatában van annak, hogy ez a lelki szabály tökéletesen megvalósul a Szentháromság kebelében. Amikor Krisztus a világra jött, semmit sem mondott magáról, csak arról tett bizonyságot, amit az Atya adott neki (Jn 12,49). Hasonlóképpen a második Vigasztaló, az igazság Lelke semmit sem mond a maga részéről, hanem örökös bizonyságot tesz Krisztusról, mivel az ő saját örvendezése a Megváltó szavainak felidézése (Jn 12,49). 14,26). Itt ismerjük fel a Szentháromság Személyeinek teljes közbenjárását, „kenózisukat” az örökkévalóság szintjén, ahogyan az Szofronyij atya kifejezte: Mindegyik személy – az Atya, a Fiú és a Szentlélek – a másik két személytől kapja igazságának tanúságát. Egyik isteni személy sem önmagát emeli előtérbe, hanem a másik két isteni személynek kínálja fel az egész teret. Athoszi Szent Sziluanoszról szóló könyvében az atya, egy lábjegyzetben rögzíti ezt a nagyszerű igazságot, tanítást, amelyet az Athosz hegyen ma is megtartanak. A szerzetesek küzdenek azért, hogy létük mélyén elrejtsenek minden kegyelmi ajándékot, és ne fedjék fel belső állapotukat. Ez nem csupán az önhittségtől vagy nagyképűségtől való menekülés, hanem a mások lelki tere iránti tisztelet szent kötelessége is.
A feljegyzés rövid, de kifejezi a hagyomány lényegét, és megmutatja a szívnek azt a beállítottságát, amelyben a Szentlélek a legteljesebben nyugszik.
Legyen rajtunk az Isten áldása!