Krisztus testet öltött egy üldözött és „keménynyakú” nép között, egy jelentéktelen városkában, Betlehemben, a legszerényebb módon, gyámoltalan csecsemőként egy istállóban született, mert Szűz Mária és József számára már „nem volt hely a szálláson”. (Lk 2,7)
Az Úr nem bíborral borított királyi ágyra, hanem állatok jászolába feküdt, ezzel nagy reményt adva nekünk, hogy az ember a bukásában bármennyire is tisztátalan szívű lett, az Isten nem fordult el tőle, nem lett számára elérhetetlen, megközelíthetetlen, hanem jászolban fekszik és megelégszik azzal, ha az ember hozzá fordul, és alázatosan kéri segítségét és megértését.
Az angyalok, akik az Úr születését hirdették a pásztoroknak, jelként adták nekik, hogy egy csecsemőt fognak találni pólyába takarva. Krisztus hírnökei már előre jelezték temetését: ez a csecsemő nem azért jött a földre, hogy éljen, hanem hogy meghaljon az emberek üdvösségéért.
Áhítattal állunk Krisztus kiüresítése és kimondhatatlan megalázottsága előtt, amelyet ezekben a napokban az Egyház olvasmányai és himnuszai mutatnak meg. De nem elég csodálni az isteni alázatot, imádnunk is kell azt. Keresztényi hivatásunk az, hogy Krisztus útját elfogadjuk. Erre buzdít az apostol: „ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt.” (Fil 2,5) A kereszténység nem filozófiai tanítás, nem vallás, hanem az Úr követése, a vele való szeretetteljes kapcsolat, az „élet maga”. „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen”. (Jn 10,10)
Isten Igéjének emberként való megszületésével az örökkévalóság belépett az időbe. A történelem kettévált. Az a szál, amely Ádám bukása előtt összekötötte Istent és az embert, a bűnnel szétszakadt, de most újra összekapcsolódott. Krisztus a Szentlélek és Szűz Mária általi születésével mindent újjá alkotott. Új Jeruzsálemet épített, új templomot élő kövekből, azokból, akik az Ő nevét viselik. Ebből a templomból, az Ő Egyházából a kegyelem, a megszentelődés, az üdvösség kimeríthetetlen forrása fakad.
Az Úr, az Ő megtestesült gazdaságában, megvalósította minden dolgok üdvözítő összefoglalását. Új korszakot jelölt ki, és „új embert” teremtett. Nemcsak helyreállította az Elsőszülöttek tökéletességét a Paradicsomban, hanem megadta az embernek a tökéletesség nagyobb mértékének lehetőségét, mert az Ő Személyében az isteni és az emberi természet valóságosan egyesült.
Krisztus a bűnt kivéve minden emberi dolgot magára vállalt. A kimondhatatlan kenózis és a kereszt elszenvedése által Ő lett „mindenek között mindenben az első” (Nagy Szent Bazil Liturgiája). A végsőkig megalázta magát, mindenek alá helyezve magát, eltávolítva az egész világ bűnét és szenvedését. Azóta nem lehetséges olyan szenvedés, amelyet Krisztus ne viselt volna el. Ezért bármilyen elviselhetetlennek is tűnik a megpróbáltatás, amelyen keresztülmegyünk, mindig közvetlenül Krisztus személyére hivatkozhatunk, és az Ő nyomdokain járhatunk.
Az Úr Jézus megmutatta, hogy a bűn központja az emberi akarat. Ő úgy gyógyította meg a bűn által beteggé lett emberi akaratot, hogy teljesen és önként átadta emberi akaratát a Mennyei Atyának. A Getszemánéban mondott imája így szólt : „Ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tiéd”(Lk 22,42). Sőt, a Golgotán szent Vérével pecsételte meg akaratának tökéletes átadását az Atya kezébe.
Krisztus személyében nemcsak a Mennyei Atya szeretete nyilatkozott meg az emberekben, hanem az az ember is, akire Isten gondolt, amikor megalkotta Ádámot. Szent Szofroniosz megjegyzi: „Krisztus egyszerre nyilatkoztatta ki a teremtő Isten képmását és a teremtmény-ember képmását, olyannak, amilyen az örök Atya teremtő Elméjében volt és mindig is van.”
Krisztus feltárta az ember ontológiai mélységét és azt a tényt, hogy minden egyes ember élete elválaszthatatlanul összefügg az egész emberi nem életével. Az Úr megszületett a földön, az emberek között élt, hirdette Isten igazságát, szenvedett, meghalt, leszállt az pokolba, feltámadt, felemelkedett, és szívében hordozta az egész Ádámot. Amikor az ember Krisztus utánzójává válik, amikor Krisztus lakozik benne és Krisztust hordozza a szívében, akkor ő is magában hordozza Ádám egészét.
Karácsonykor a keresztények gyakran azt kívánják, hogy Krisztus szülessen meg a szívünkben. Általában azonban nincsenek tudatában annak, hogy ez a szó egy konkrét igazságot fejez ki. Vajon mit jelent az apostoli mondás: „lakozzék Krisztus a szívünkben hit által”(Ef 3,17)? (Folytatjuk)
Legyen rajtunk az Isten áldása!