Íme, a vőlegény jő éjfélkor * és boldog a szolga, kit virrasztva * ámde méltatlan, kit lustálkodva talál. * Vigyázz, ó én lelkem, * és sok álommal ne terheld magad, * nehogy a halálra adatván * a mennyországból kivettessél, * hanem serkenj föl, kiáltván: * Szent, szent, szent vagy Isten, *’ az Istenszülő kedvéért könyörülj rajtunk! (Nagyheti tropár)
Leginkább az énekek énekében látjuk Krisztus vőlegényként. Krisztus a lelkünk vőlegénye, a lelkünk pedig a menyasszony, aki mindenhová követi Őt. A vértanúságba, a Golgotára, a keresztre, de feltámadásba is. Amikor elérjük ezt a szeretetet, Krisztus lehajol hozzánk és eltölti lelkünket. Rendületlenül felfelé, Krisztusra tekintsetek: Krisztussal barátkozzatok, Krisztussal fáradozzatok, Krisztussal éljetek, Krisztussal lélegezzetek, Krisztussal szenvedjetek, Krisztussal örüljetek. Krisztus legyen mindenetek! A lelketek vágyakozzék és kiáltson Vőlegénye után. Szeretlek Téged Jegyesem! Krisztus a Vőlegény, Krisztus az Atya, Krisztus a minden. Nincs jobb dolog annál, mint Őt szeretnem. Minden, amit szeretnék, Krisztusban legyen. Krisztus a minden. Minden öröm, minden gyönyörűség, az egész Paradicsom. Minden nagyszerű dolog a miénk, ha Krisztus hordozzuk magunkban. A Krisztusba szerelmes lélek bármennyi fáradtságába és áldozatába kerül is, mindig boldog és örömteli.
Senki sem tagadhatja, hogy Krisztus az élet teljessége. Mindazok, akik ezt az igazságot tagadják lelkileg betegek és a gonosz lélek megszállottjai. Azt tagadják, ami hiányzik belőlük. Így az ördög üresen találja a lelküket és megszállja. És ahogyan a gyermek is mélyen megsérül, ha és anyja vagy apja hiányzik életéből, ugyanúgy, sőt talán még inkább megsérül az is, akinek hiányzik az életéből Krisztus és a Szűzanya. Az Énekek énekében a menyasszony így beszél a Vőlegényről, Krisztusról: „Én alszom, de a szívem virraszt. Szerelmesem hangja kopogtat az ajtón.” (Én 5,2) a menyasszony virraszt és róla álmodik. Bár alszik, a lelke feléje fordul. Így fejezi ki szeretetét és teljes odaadását. Folyamatosan őt hordozza az elméjében, a szívében még az álmában is. Őt imádja. Értitek? Az imádat teljes lelkedből és teljes szívedből történjék. Mit jelent ez? Egyetlen gondotok Isten legyen! De ne úgy, ahogy a többi gond. Ez a gond másféle legyen: imádat Krisztus iránt. Ez a gond gyönyörködtet és megörvendeztet. Ne kelletlenül történjék! Lelki örömet és gyönyörűséget érezzetek! Ez nem házi feladat, amit a gyermek az iskolában készít. Ez olyan, mint két ember szerelme, de magasabb rendű és szellemi.
A keresztény ember lelkének kifinomultnak, érzékenynek mély érzésűnek kell lennie, hogy szárnyaljon, egyre csak szárnyaljon és az álmokban éljen. Hogy a végtelenbe szárnyaljon, a csillagok között, Isten dicsőségében, a csendben.
Fájdalmat kell érezned! Szeretned kell, és fájdalmat kell érezned amiatt, akit szeretsz. A szeretet küzd a szerelmeséért. Egész éjjel fut, virraszt, a lábát is felsebzi, csakhogy kedvesével találkozzon. Áldozatokat hoz, semmibe veszi a fenyegetést, a nehézségeket szerelme kedvéért. A Krisztus iránti szeretet még ennél is magasztosabb végtelenül magasztosabb. Ha pedig kimondjuk a szót: „szeretet” nem azokat az erényeket értjük ezen, amelyeket meg fogunk szerezni, hanem a szerető szívet Krisztus és mások iránt. Minden dologhoz így kell fordulnunk. Láttunk már édesanyát, aki karjában tartja gyermekét, megcsókolja, és túlcsordul a lelke az érzelmektől? Láttuk, hogy ragyog az arca, amikor kis angyalkáját tartja? Amikor ezt látja az istenfélő ember, mélyen megérinti, és így kiált fel: „Bárcsak én is így vágyódnék Isten iránt, Krisztusom iránt, a Szűzanya iránt, a szentek iránt!” Igen, így kell szeretnünk Krisztus Istent. Erre vágyakozol, ezt kívánod, és végül elnyered Isten kegyelmével.
De vajon lángolunk-e Krisztusért? Amikor holtfáradtak vagyunk, futunk-e a kedvesünkhöz, hogy felfrissüljünk az imában, vagy csak kelletlenül tesszük, és ezt mondjuk: „Jaj, most még imádkoznom is kell”. Mi hiányzik, amikor ezt érezzük? Az isteni szerelem, az hiányzik. Az így végzett imát elmondani sem érdemes. Talán még ártalmas is. Ha a lélek torzul és méltatlanná válik Krisztus szeretetére, Krisztus megszakítja a kapcsolatot, mert Krisztus nem „eldurvult” szívekre vágyik maga körül. A léleknek magához kell térnie, hogy méltó legyen Krisztushoz, meg kell bánni a bűneit, „még hetvenszer hétszer is”.(Mt 18,22) Az igazi bűnbánat magával hozza a megszentelődést.
Áthoszi Porfíriosz atya tanítása