Egyházunk szeptember 14-én ünnepli a Szent és Életadó Kereszt felmagasztalását üdvösségünk nagy eseményét. Nemcsak a Szent Fát ünnepeljük és tiszteljük, amelyet Krisztus vére szentelt meg, hanem mindenekelőtt megfeszített Megváltónkat imádjuk, aki keresztáldozatával az „örök életet” adta nekünk.
A Szent Kereszt tropárjai arról szólnak, hogy ennek az áldozatnak az emberek számára üdvözítő jelentősége van. A kontakionban is könyörgünk Krisztusunkhoz, aki önként emelkedett fel a keresztre, és drága vére által megalapította a Róla elnevezett új közösséget, hogy mentse meg népét, áldja meg örökségét.
Mélyedjünk el a kereszt himnuszainak tartalmában ahhoz, hogy felismerjük annak fontosságát saját életünk szempontjából. Az Istentől ihletett himnuszköltők szavai segítenek megértenünk, hogy Krisztusunk nem azért jött a földre, hogy egy újabb filozófiai rendszert, egy újabb vallást vagy ideológiát hozzon létre, hanem azért jött, hogy saját „országát” a szeretet áldozatának keresztjén alapítsa meg. Megkeresztelkedésünkkel mi is ennek az „országnak” a tagjaivá váltunk, felelősséget vállalva, hogy Istenbe vetett hittel és embertársaink iránti szeretettel éljünk benne.
Egyházunk magasba emeli, felmagasztalja a keresztet, hogy lássuk és emlékezzünk, hogy az Úr keresztje már nem egy büntető vagy bosszúálló eszköz, mint az Ószövetségben, hanem „új” életet adó: „a Te kereszted előtt, leborulunk Krisztus, és a te szent feltámadásodat dicsőítjük”.
Pál apostol azt mondta, hogy ha a keresztre feszítést nem kísérte volna a feltámadás, értelmetlen lenne az ő prédikálása, üres értelmetlen minden fáradozása az Úrban, és üres és értelmetlen lenne a mi hitünk is. Krisztus halottaiból való feltámadása nélkül a kereszt önmagában botrány, a fájdalom fája, a büntetés helye maradt volna. Krisztus feltámadása nélkül a kereszt az Ő megaláztatására szolgált volna, tanítását, csodáit, Istenről vallott kinyilatkoztatását akarták így a zsidó főpapok és római birodalom gúnyolódva, káromkodva, leköpve meggyalázni. Azonban Jézus Krisztus akarata és engedelmessége által ez a gyalázat az üdvösség eszköze lett, mert kereszthalála után feltámadt, hogy minden embernek örök életet adjo, amelynek végső célja minden ember feltámadása és üdvössége. Az Atya akaratának abszolút engedelmeskedve elfogadta, hogy elviseli a végső, gyalázatos kereszthalált, hogy feltámadása után „mindenki, aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,15)
Megértve a kereszt titkát, hálával tartozunk a keresztre feszített és feltámadott Krisztusnak, aki nem azért jött, hogy „elítélje a világot, hanem hogy a világ üdvözüljön általa?” (Jn 12,47b). Nekünk is dicsekednünk kell, mint Pál, aki hangsúlyozza: „hogy nem akarok mással dicsekedni, mint Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre szegezték nekem a világot és engem is a világnak.” (Gal 6,14) Dicsekszem Krisztus keresztjével, vagy evilág urainak akaratával megyünk együtt, akik gúnyolják és gyalázzák Krisztust? Jobban imádjuk földi „megváltóinkat”, mint valódi Megváltónkat, Krisztust? Melyik úrnak szolgálunk, a szeretet istenének, aki keresztje által bizonyította irántunk való hűségét és valódi felszabadulást ajándékozott nekünk a bűnök kötelékétől, vagy különféle evilági isteneknek, a pénznek, a dicsőségnek, a sokféle szenvedélynek, melyek rabokká tesznek minket?
A felmagasztalt keresztre tekintve, hódolva, leborulva előtte, keresztet rajzolva testemre, Krisztushordozóvá válok, ezért miután felegyenesedtünk, éljünk békében és szeretetben testvéreinkkel, minden emberrel, hívővel és nem hívővel. „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, ahogy én szeretettek titeket.” (Jn 15,12) Éljünk hittel parancsa, akarata és tanítása szerint, békét és irgalmat remélve az egyetlen Megváltó, a Megfeszített és Feltámadott Krisztustól.