(Zacharias Zacharou archimandrita atya, Szent Előkövet Monostor, Essex)
A Nagyböjtben Krisztus halálára és feltámadására készültünk. Az időszak felénél Egyházunk bevezette a Szent Kereszt tiszteletét, hogy ösztönözzön és megerősítsen bennünket abban a küzdelemben, hogy felkészítsük lelkünket a feltámadt Úr életadó jelenlétébe való belépésre. Emlékeztet bennünket arra, hogy a Kereszt által az öröm és a feltámadás belépett a világba.
Haladva pünkösd felé, a feltámadás utáni időszak közepén újra ünneplünk, amely felébreszti szomjúságunkat a Szentlélek fénye iránt, és ily módon megerősít bennünket, hogy áhítattal és egyre növekvő vágyakozással imádkozzunk, „amíg fel nem öltözünk erővel a magasságból” (Lk 24,49b). Az ünnepi időszak fele a pünkösdi ünnep előjátéka, amikor az Úr lelkünk éhségét csillapítja, azáltal, hogy nekünk adja az Ő dicsőségét. „Ám én igazságban meglátom színedet, s arcod fog betölteni, ha fölébredek.” (Zsolt 16,15) A mi Istenünk a Vigasztalás (Paraklétosz) Istene. Az Atya Isten „az irgalmasság Atyja és minden könyörület Istene” (2Kor 1,3). Isten Fia, Krisztus az első Paraklétosz, aki elküldi a világba a másik Paraklétoszt, a Szentlelket. „Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat, én meg majd kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek: az Igazság lelkét, aki örökre veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek, bennetek van és bennetek marad” (Jn 14, 15-17) Vagyis a keresztények Istene, az Atya, a Fiú és a Szentlélek az irgalmasság, a könyörgés, a vigasztalás Istene.
Hogyan juthat el ez a vigasztalás az emberhez? Hogyan érheti el Isten ereje az agyagot? Dávid, prófétai módon már megadta a választ, hogy a mi Istenünknek van „gyengesége”. Ő lehajol a hozzá kiáltó, fájó szív fölé. Ő az irgalmasság Istene, és ezért könnyen bensőséges kapcsolatba kerül a hívőkkel, akik sebet hordoznak keblükön, szomjas lélekkel, és az Ő megmásíthatatlan vigasztalását és könyörületét keresik. Az ember szíve a Nagy Király trónja, az a hely, ahol az örök nap felragyog, mint a sötétben világító lámpás. (vö 2Pét 1,19). Az Úr napja a szív fénye. Amikor az Úr napja felvirrad a szívben, akkor az „ember valóban” új életet kezd.
Az egész Szentírás, az Ószövetségtől a Jelenések könyvéig, az örök élet vizéről beszél, a lélek Isten iránti szomjúságáról, amelyet csak az Ő ajándéka olthat ki. A régi Izrael tudta, hogyan emelje szomjúságát az élőből a lelki szintre. Fizikai szomjúságát a pusztában a lélek szomjúságává alakította át „Lelkem szomjazik az Isten után, az élő Isten iránt.” (Zsolt 41, 3) Izrael ígéretei arra az időre utaltak, amikor a választott nép „örömmel, vizet fog meríteni” az üdvösség kútjaiból. (Iz12,3) Az Úr a messiási vizet, vagyis az Ő áldott és mennyei országában való boldogságot ígérte e szavakkal: „Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék” (Jn 7,37). Az ígéretek kiegészítése Ő maga, a Bárány, aki „pásztorolja” választottait, „és az élet vizének forrásaihoz vezeti őket, és Isten letöröl minden könnyet a szemükről.” (Jel 7,16) A Bárány az ígéretek beteljesedése. A pünkösd közepi tropár gyönyörűen megragadja ennek az időszaknak az értelmét, tökéletesen kifejezi a lélek fájdalmát és vágyakozását, amely, bár ebben a világban él, de minden erejével az Úrhoz fordul, az Ő hatalmas segítségét kéri, és csak a Szentlélek ajándékát kívánja, hogy dicsőséggel magasztalhassa az Urat. „Az ünnepi időszak feléhez érvén, lelkem szomját enyhítsd Üdvözítőm a vallásosság vizeivel, mert te magad így kiáltottál: Aki szomjazik jöjjön hozzám és igyék! Élet forrása, Krisztus Isten, dicsőség néked!”
A kereszténység nem valami semleges dolog, nem kevesebbet ígér, mint a véges, elesett ember egyesülését a végtelen Istennel. Nagy hasznunkra válna, ha a fentiekhez hasonló, személyes imádságos beszédeket tartanánk, vagy ha a pünkösd istenfélő megünneplésére készülve minden nap lassan és figyelmesen olvasnánk a 118. zsoltárt, hagyva, hogy annak jelentése áthassa lényünket. Ez a zsoltár kifejezi és ápolja az embernek a Szentek Szentjével való egyesülés iránti olthatatlan szomjúságát, mivel szavakba foglalja a lélek vallomását, amely vágyik arra, hogy Krisztussal legyen. „Szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek, mert ez mindennél jobb volna.” (Fil 1,23) Vágyik arra, hogy a lelke ebből a mulandó és hiábavaló életből az Isten országának örök és gazdag életébe lépjen át.
Ha a pünkösdi ajándék várása állandó és növekvő akar maradni, az embernek állandóan szem előtt kell tartania az Úr eljövetelét, és várnia kell Őt. „Virrasszatok hát és imádkozzatok szüntelenül, hogy megmeneküljetek attól, ami majd bekövetkezik és megállhassatok az Emberfiának színe előtt.” (Lk 21,36) Mindig szem előtt kell tartania az Úr jelenlétét. Az első keresztények szüntelenül várták az Úr eljövetelét, jelenlétét. Ezért imádkoztak így, ahogy az Apostoli atyák tanításában olvassuk: jöjjön el a kegyelem, és múljék el ez a világ. Tudták, hogy a feltámadt Krisztus kegyelme az Isten országa, és annyira vágyakoztak eljövetele után, hogy imájukat így fejezték be: „Maran Atha” „Jöjj el, Uram”. (1Kor 16,22) Nem passzívan, tétlenül vártak, hanem hívták Őt, hogy jöjjön el gyorsan. „Siettették” Isten napjának eljövetelét (2Pét 3,12) futottak az Úr felé, siettek az Ő jelenlétébe. Olyan erős volt a várakozásuk Isten Országának eljövetelére, hogy az mindent meghatározott, és olyan erővel lelkesítette őket, hogy bátran ítélhették őket akár a mártírhalálra is. E szent vértanúk vérének és a szentek könnyeinek, imáinak és közbenjárásának köszönhetően a hit megalapozódott és megmaradt a földön.
Készüljünk fel a nagy és végső pünkösdi ünnep közeledtére azzal a hittel, hogy az Úr Jézus Krisztus sem feledkezik meg rólunk, hanem meglátogat bennünket. És ránk is ki fogja terjeszteni jóságának sugarát. Ahogyan Ő maga mondja evangéliumában: „Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle.” (Jn 11,13) hogy egyenes ösvényen vezesse őket a földön. (Vö. Mk 1,3) Az Úr ígéretével és az Ő csalhatatlan szavával, mint „a lélek biztos és szilárd horgonyával” (Zsid 6,19) engedjük át magunkat az Ő Lelke megrendítő energiájának, és rázzuk le magunkról a bűn terhét és a halál romlottságát, hogy teljes szívünkkel az Úr felé fordulva, mi is megkaphassuk Nagy Istenünk „égető és dicsőítő” ajándékát, amely a mulandóból és a látszatból az örökkévalóba és az igazba helyez minket. Akkor tudni fogjuk, hogy a Mennyei Atya gyermekei vagyunk. És számunkra nagy örökséget készített, a mennyek országát. Bennünk van az Atya, a Fiú és a Szentlélek ígérete. „Térjetek meg – felelte Péter – és keresztelkedjék meg mindegyiktek Jézus Krisztus nevében bűnei bocsánatára. És megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert az ígéret nektek és fiaitoknak szól, meg azoknak, akiket – bár távol vannak – meghívott a mi Urunk Istenünk.” (Apcsel 2, 38-39)
Legyen rajtunk az Isten áldása!
