(Zacharias Zacharou archimandrita atya Szent Előkövet Monostor, Essex)
A Szentlélek úgy látogatja meg az embert, mint a tűz nyelve. Ahogy telik az idő, jelenléte az emberben egyre növekszik, egyre fényesebben ragyog, míg végül egy csodálatos és tökéletes napon mindent megvilágítóvá válik (Péld 4,18). A Szentlélek az élő víz, amely „örök életre szökellő vízforrás” (Jn 4,14). Akik szomjazzák, örömmel isznak belőle, de ha nincs bennünk lelki szomjúság, akkor nincs részünk benne. Éppen ezért a rendelkezésünkre álló idő, mielőtt saját pünkösdünk elérkezik, kiváló alkalom arra, hogy felkeltsük magunkban a Szentlélek ajándéka iránti áldott szomjúságot. Szenvedése és keresztre feszítése előtt az Úr bejelentette, hogy elmegy az Atyához, de tanítványait nem hagyja árván, azaz megtéretlenül. Megígérte, hogy imádkozni fog az Atyához, hogy küldje el nekik a Lelket, aki örökké munkálkodik majd bennük (János 14,16-18). Ezek a nagyszerű és szent apostolok is árvák maradtak tíz napig, Mesterük mennybemenetelének napjától pünkösdig. Az alatt a három év alatt, amíg az Úr velük volt, valamint a feltámadás után is részesültek az Ő gyengéd és kegyelemmel teli gondoskodásában. Számos ajándékkal ékesítette őket: nevében halottakat támasztottak fel, démonokat űztek ki, betegeket és fáradtakat gyógyítottak (Mt 10,8). Ők is elárvultak egy rövid időre, hogy személyes tapasztalatot szerezzenek az Úr szavaiból: „Nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5). Az első Vigasztaló maga Krisztus volt, Ő mindig is vigasztalta őket szavaival, de az elhagyatottság, a csalódottság és a magány megtapasztalására volt szükségük ahhoz, hogy a szívükben felébredjen a pünkösdi élő víz iránti szomjúság.
Az Ószövetségben pünkösd napján a zsidók annak emlékét ünnepelték, hogy Mózes prófétának adatott a törvény, amelyet Isten keze vésett kőbe. Ez a törvény azonban soha nem vezethette őket a Lélek szabadságára (2Kor 3,3-7), mivel senki sem válhatott általa tökéletessé (Zsid 7,19). Célja az volt, hogy felkészítse a népet az idők teljességére, amikor a Lélek törvénye szívük tábláira vésődik. Így amikor pünkösd napja elérkezett, tíz nappal az Úr mennybemenetele után, valóban világrengető esemény történt. Miközben a tanítványok összegyűltek, lelki szomjúsággal várták az Urat, imádkoztak és befejezték a kenyértörést, ahogyan Ő parancsolta nekik, beárnyékolta őket a Szentlélek, a másik Vigasztaló. Fontos megjegyezni, hogy a Szentlélek a kenyértörés alatt szállt alá, miközben az apostolok az Eucharisztiát ünnepelték, ez az egyik jel a sok közül, amely arról árulkodik, hogy abban a pillanatban az apostoli egyház megszületett a világra. Az Ószövetségben, akárcsak az Újszövetségben, a Szentlélek eljövetelét látható és érzékelhető megnyilvánulás kíséri. Azon a napon, ahogyan az Apostolok Cselekedeteinek könyve leírja, a Szentlélek „heves szélzúgásként” jött el. E hatalmas és rohanó szél után „tűzhöz hasonló, osztódó nyelvek” ültek mindegyik tanítványra, előre jelezve a Szentlélek bennük való jelenlétét (ApCsel 2,2). Ezeket a jeleket már az Ószövetségben is előre jelezték. Illés próféta, akit mélységes bánat sebzett meg Izrael hitehagyása miatt, visszavonult egy barlangba, és keservesen sírt Isten előtt. Az Úr azonban arra utasította, hogy menjen fel a hegy tetejére, ahol kinyilatkoztatta neki jelenlétét. Először hatalmas szél fújt, amely megrepesztette a sziklákat, majd áradat, aztán tűz következett, de Isten még nem jelent meg. Aztán, mint egy enyhe szellő, jött Isten nyugodt, szelíd hangja (1Kir 19,11-12). Magának Istennek az eljövetelét tehát az azt megelőző jel – a viharos szél, a hatalmas földrengés és a tűz – hirdeti. Más szóval, az Úr útját elő kell készíteni és meg kell tisztítani, hogy mi, akik testiek vagyunk, érzékeljük és felismerjük a Szentlélek alázatos és fényes jelenlétét, és az Ő eljövetelével együtt szellemi lényekké váljunk. Az evangéliumban az Úr útját gyakran „kemény szavakkal” készítik elő. Keresztelő Szent János például „viperák fajzatainak” nevezi a keresztelkedni akaró zsidókat (Lk 3,7).
Ezt a kifejezést Szofroniusz atya a következőképpen értelmezte: Ezzel a súlyos kijelentéssel az áldott Előfutár igazából megvigasztalta (Lk 3,18) a népet a szavai által okozott összetörésen keresztül. Az összetörtség megalázza az ember szívét, a megaláztatás pedig kitágítja azt, hogy befogadhassa a Szentlelket, a Vigasztaló kegyelmét, amely az egyetlen igazi vigasztalás. Minden kemény szó Pál apostol tanításán keresztül érthető meg: „Ha ugyanis elszomorítlak titeket, ki fog engem fölvidítani? Csak az, akit elszomorítottam.” (2Kor 2,2) Keresztelő Szent Jánoshoz hasonlóan az apostol is „megtöri” lelki gyermekeit, kiváltva bennük azt az érzést, hogy életük nem olyan, amilyennek lennie kellene. Az alázatra vezeti őket, és az alázat segítségével a kegyelemre. Isten ugyanis „a kevélyeknek ellenszegül, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad” (Jak 4,6; 1Pét 5,5). Ezután, ahogyan a pappá szentelés első áldásában is elhangzik, következik „az isteni kegyelem, amely mindenkor orvosolja az erőtlenségeket és pótolja a hiányokat”. A keresztény életében ez a kemény szó a „heves szélzúgásnak” felel meg. Kibontakoztatja Isten csodáit, és mély bűnbánatot vált ki az ember szívében. Ez a megtörtség a Szentlélek ajándékának előfutára. Feloldja a szívet borító szennyes tömeget. Összezúzza a belső ember keménységének köveit, és segít felfedezni a „mély szívet”. Így az ember, amikor ilyen próbáknak van kitéve, átesik az ősi „megrázkódáson”, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy megtanulja, hogy csak egy dologra van szüksége: a szíve felfedezésére. (folyt.köv.)
Legyen rajtunk az Isten áldása!