Az élet a Szent Egyház kebelében az ünnepek megszakítás nélküli körforgásához hasonlít, vagyis az örök események lelki felidézéséhez. Lelkünk ellensége, az ördög, úgy harcol ellenünk, hogy alattomosan és szüntelenül küldi saját megtévesztő üzeneteit, hogy félrevigyék a gondolatokat, amelyek így a halál hordozói lesznek. Az Egyház ezért folyamatosan erősíti, lelkesíti és élteti gyermekeit, hirdetve azt a kinyilatkoztatást, amelyet Isten hozott a földre.
Az ünnepek Isten jótékony gondoskodását jelzik az embereknek. Minden alkalommal, amikor az isteni gazdaság világmegváltó eseményeit ünnepeljük, az istenben való megszentelt élet mintája vetül elénk, vagyis Isten romolhatatlan és alázatos szeretetének felfoghatatlan ragyogása. Ily módon felébred bennünk a vágy, hogy hálaéneket énekeljünk Istennek a kimondhatatlan gazdasága által nekünk adott üdvösségért.
Ugyanakkor azonban az ünnepek ítéletet is jelentenek, mert Isten szeretetének szörnyű próbája elé állítanak bennünket. Az isteni szeretet annyira szent, végtelen, szeplőtelen, hogy fényében az ember érzi, hogy megítélik és elítélik, mert nem válaszol megfelelően erre a mérhetetlen szeretetre.
Az ünnepek, mint mérföldkövek az év folyamán segítenek abban, hogy újra eligazodjunk életünkben, hogy emlékezzünk hivatásunkra és örök életünkre, hogy „Krisztus gondolkodását” elsajátítsuk, hogy az ő életét vegyük magunkra. Újraélesztik élő reménységünket, és így megerősítenek bennünket küzdelmünkben, mert az ember cél és remény nélkül, az örökkévalóságba vetett hit nélkül meggyengül, eltorzul, szétesik, elveszíti identitását, képtelen elutasítani a világ szokásait és szembeszállni e kor világi uralkodójával.
Karácsony nagy ünnepének estéjére készülünk. Antióchiai Szent Ignác, Szűz Mária örök szüzességét, Krisztus születését és halálát „a kiáltás három misztériumaként írja le, amelyek Isten csendjében történtek”. Ez az ünnep valóban annak a tanúságtételnek a kiáltása, hogy Isten „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16).
Ugyanez a szent nevezi Krisztust „az Igének, aki a csendből, az Atyából jött”. Krisztus az Atya Igéje, mert Ő hozta el az embereknek Isten kinyilatkoztatását, szeretetének megismerését, annak az útnak a mintáját, amely a hitehagyott embert, fiúként visszahelyezi az Atya házába. Ahhoz, hogy karácsonyról beszélhessünk, vissza kell térnünk Isten és az ember kapcsolatának alapjához.
A Szentháromságos Isten önálló és független. Ő túláradó szeretetből teremtette a világot. Megformálta az embert, és nagy dicsőséggel koronázta meg azzal, hogy Isten gyermeke lett kegyelemből. A paradicsomi ember Isten jelenlétében élt. Figyelme az Ő Személyére irányult. Isten mintaként vetült Ádám elé, és ő utánozta Őt. Az ellenséges ördög azonban belopódzott közéjük.
Lucifer végső gőgje, aki Isten trónja fölé akarta helyezni a saját trónját, végső és visszavonhatatlan bukásához vezetett, mely gőg azóta sem szűnt meg és irigykedve próbálja az embert ugyanabba a bukásba belerángatni, belé „oltva” azt a beteges és ostoba vágyat, hogy Isten nélkül istenné váljon. Már a Paradicsomban a gonosz kígyó, hamisan vádolva Istent, megrontotta az ember elméjét. Megsértette az akaratát, megsebezte, erőtlenné és gyengévé tette. Az ember elfogadta az ellenség ajánlatát és elbukott. Kikerült az isteni Jelenlétből, szégyellte meztelenségét, és bár érezte továbbra is az isteni jelenlétet, számára már más lett, mint az első bűn előtt, és már el akart bújni Teremtője elől.
Azóta a bűn és a halál törvényének rabszolgájává vált gonosz hajlamú ember fél Istentől, és folyamatosan elfordult tőle. Isten azonban soha nem szűnt meg kegyelmével kísérni teremtményét. Isten már az ember bukásának első pillanataitól kezdve kihirdette az evangéliumot, azt az ígéretet, hogy az asszony utóda összetöri a kígyó fejét. (Ter 3,15) Miközben az ember elhagyta Istent, Isten nem hagyta magára vigasztalanul és tehetetlenül az embert. „Sokszor és sokféle módon szólt hajdan Isten az atyákhoz a próféták által, ezekben a végső napokban pedig Fia által szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé rendelt, aki által a világokat is teremtette, s aki – mivel az ő dicsőségének fénye és lényegének képmása, és mindent fenntart hatalmának igéjével –, miután a bűnöktől megtisztulást szerzett, a Fölség jobbján ül a magasságban.”(Zsid 1,3) Prófétai módon adta jelként új nevét: Emmanuel, velünk az Isten. (Folytatjuk)
Legyen rajtunk az Isten áldása!