A Szentírás ugyanazokat a kifejezéseket használja az Ó- és Újszövetségben az ember teremtésére és az isteni megtestesülésére, mikor így fogalmaz: Isten az embert „a maga képére és hasonlatosságára” (Ter 1,26) teremtette, ám, mivel az ember elbukott és nem tudott „Isten képmásává” válni, az Isten jött le közénk és lett az emberhez hasonlóvá: „szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez” (Fil 2,7).
Isten elméje és értelme különbözik az ember elméjétől és értelmétől. Ezért tűnik az Ő útja ellentmondásosnak és felfoghatatlannak a mi emberi gondolkodásunk számára. Ő maga jelenti ki Izajás prófétán keresztül: „az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr.” (Iz 55,8). Szent Iréneusz megjegyzi az Eretnekségek ellen írt művében: „az Úr nem úgy jött a földre, ahogyan Ő képes lett volna, az Ő nagy dicsőségében, … hanem úgy, ahogyan mi láttuk Őt, mint csecsemő.” Krisztus nem azért jött, hogy istenségének mindenhatóságával és ragyogásával ráerőltesse magát az emberekre. Ő emberszeretetből, alázattal, teljesen kiüresedve jött, hogy magához vonzzon minket az Ő isteni szeretetével. Ezért az apostol áhítattal kiált fel: „Nagy az istenfélelem titka: Isten testben jelent meg…” (’Tim 3,16).
Krisztus szeretete és alázata nemcsak a Golgotán és a pokolba való alászállás során mutatkozott meg. Abban a pillanatban kezdődött, amikor az Úr Jézus, a Mindenható Isten elfogadta, hogy eljöjjön a földre és emberré váljon. Ki tudja felmérni azt a végtelen távolságot az isteni magasság, ahol Jézus Krisztus a Mennyei Atya kebelében van, és az Ő megalázásának mélysége között, amikor ártatlan csecsemőként, emberként megszületik, hogy a kereszten ártatlanul szenvedve meghaljon értünk? Jézus Krisztus a Fiú Isten, akinek ugyanaz a Lényege, ugyanaz az élete, mint az Atya Istennek, magára vette a mi bűntől eltorzult emberi mivoltunkat.
„Az Ige testté lett.” (Jn 1,14) A királyok Királya gyenge és védtelen csecsemőként jelent meg. A mindeneket teremtő Isten egy állati jászolban feküdt. A felbecsülhetetlen kincs birtokosa leírhatatlan szegénységben élt. A menny és a föld Ura egy földi király szolgája lett. Akit az angyalok szünet nélkül dicsőítettek, azt az emberek földi életének első napjaitól kezdve üldözték. A felfoghatatlan Isten, „szenvedő szolgává” vált.
Krisztus szenvedése elkerülhetetlen volt ebben a világban, hiszen Ő igazságos, tiszta, bűntelen, szeplőtelen, feddhetetlen volt. A szentség világosságát ragyogtatta egy olyan világra, amely gonoszságban akar élni. „Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában. Ez az ítélet: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, s nem megy a világosságra, nehogy kiderüljenek a tettei. Aki ellenben az igazsághoz szabja tetteit, a világosságra megy, hadd derüljön fény a tetteire, amelyeket az Istenben vitt végbe.” (Jn 3,17-21). (Folytatjuk)
Legyen rajtunk az Isten áldása!