Krisztus eljött és megszületett a földön valóságosan és fizikailag egyszer, testet öltve Szűz Máriától. Ez a tény egyedülálló és megismételhetetlen. Új Teológus Szent Simeon és az atyák azonban azt hirdetik, hogy Krisztus minden ember szívében „lelkileg, és lényegileg” megszülethet. Hitvalló Szent Maximosz írja ezzel kapcsolatban: „Isten Igéje, aki egyszer testben született, lélekben születik újjá a szeretetért azok számára, akik akarják; és csecsemővé válik, erényeik szerint formálódik bennük.”
Ezek a szavak magasztosak. Hálát ébresztenek a szív mélyén, és vágyat, hogy hálát adjunk Istennek nemcsak azért, mert az emberi értelmet meghaladó módon kiüresítette és megalázta önmagát, hanem azért is, hogy vágyakozik arra, hogy mindannyiunk szívében testet öltsön. De felmerül az a buzgó aggodalom is, hogy hogyan lehet megnyitni és előkészíteni a szív titkos helyét, hogy az Úr ott testet ölthessen.
Krisztus először kisdedként születik meg a szívben, amikor az ember befogadja a hit magvát. Ezután folyamatosan növekszik, annak arányában, ahogy az ember megtartja az isteni parancsolatokat – és különösen a bűnbánat átfogó parancsolatát -, részesül az Egyház szentségeiben, és akaratát az isteni akarathoz igazítja. Ahogy Krisztus növekszik benne, úgy érik az ember lelkileg és táplálja „Isten növekedését ”(Kol 2,19), amíg el nem éri „Krisztus teljességét”(Ef 4,13).
Isten Igéjének hűséges elfogadása keresztre feszíti az elmét, és egyesíti azt a szívvel. És amikor az elme elmerül a jótevő Isten iránti hálától égő szívben, az ember nagy bátorságra tesz szert lelki küzdelmében. Rájön, hogy ami az elme számára ostobaságnak és gyengeségnek tűnik, az valójában „Isten ereje és Isten bölcsessége”, élet és világosság [39]. A parancsolatok megtartásának keresztjéhez fordul, és ez a kereszt olyan csatornává válik, amely közvetíti számára Isten tudását és életét.
A Legszentebb Istenszülő személye a példa arra, hogy hogyan fogadjuk be Jézust, hogyan nyerjük el az „új Gyermeket”, a szívünkben megtestesült Istent, aki feddhetetlenül és szeplőtelenül folytatta az isteni gazdaság munkáját az egyetemes üdvösségért. Szívünket azokkal az erényekkel kell ékesítenünk, amelyek az Ő Mindenható Szent Anyját ékesítették: mély alázat és Isten iránti szomjúság, tisztaság és lelki szüzesség, engedelmesség és teljes átadás az isteni akaratnak.
A teremtés kezdetén Isten egyetlen szavával, „Legyen”, a nemlétből a létbe hozta az egész teremtést. Szűz Mária az Istennek való tökéletes átadásának szavával, „Legyen nekem a te szavad szerint”, magát a Teremtőt hozta a földre. Az ember igazi átadása Isten akaratának nagy és csodálatos dolgokat valósít meg az életében. Isten eljön és munkálja benne a megszentelődést. Ahhoz azonban, hogy az ember átadja magát Istennek, le kell győznie egy nagy akadályt, a saját akaratát; el kell utasítania azt a téveszmét is, hogy Isten szeretete és a világ szeretete összeegyeztethető.
A mi Istenünk féltékeny Isten. Megosztás nélkül követeli az ember egész szívét. Ahogyan Ő eljött a földre, úgy kéri tőlünk is, hogy menjünk el, lépjünk ki e világ zavaraiból. Mivel Ő abszolút módon szeret, arra kér minket, hogy semmit se részesítsünk előnyben „az Ő szeretetével szemben”, szeressük Őt „teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből, teljes erőnkből”. (Lk 10,27) Természetesen önmagunktól nem vagyunk képesek sem a világról lemondani, sem Istent szeretni, de a kegyelem energiája által az emberileg lehetetlen is lehetővé válik. (Lk 18,27)
Szűz Mária a Szentek Szentjében végzett szemlélődő ima közben kapta a kegyelmet, amikor elmerült az imádságban és Isten Igéjének tanulmányozásában. Ezért a szemlélődő ima az embert Isten egyházának tagjává teszi, és „a dicsőség méltóságába öltözteti őt Istennel együtt örökre.” (Bar 5,1) Maga az Úr parancsolja: „Csendesedjetek el és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten”, (Zsolt 45,11) jelezve, hogy a csend jelenti az utat Isten megismeréséhez, vagyis a létben való közösséghez, a Vele való ontológiai egyesüléshez. A szemlélődő ima az ember legerősebb kiáltását jelenti Istenhez, de a szemlélődő imában Isten a szívnek is a legkézzelfoghatóbb tanúságot adja ottani jelenlétéről.
A karácsony előtti időszak arra való, hogy csendben és imádságban felkészüljünk arra, hogy meghallgassuk a jászolban síró Krisztus szavát: „Ebben nyilvánul meg bennünk Isten szeretete, hogy Isten elküldte egyszülött Fiát a világba, hogy mi általa éljünk.” (1Jn 4,9) és mi készséggel válaszoljunk úgy, hogy Istennek hálaadó és szeretetteljes himnuszokat mondunk. Az Egyház erre buzdít bennünket: „Krisztus születik dicsőítsétek. Krisztus a mennyből jő ünnepeljétek.” Ugyanakkor azonban mi, az ő tagjai, felismerve, hogy mennyire „távol vagyunk az üdvösségtől”, és hogy inkább hasonlítunk a pokol gyermekeihez, mint Isten gyermekeihez, csodálkozunk: „Mit ajánlunk neked, Krisztus?”. Mégis, még ha nincs is semmink, ami méltó lenne az Úrhoz, legalább alázatos hálánkat ajánljuk fel Neki abban az kifogyhatatlan reményben, hogy ha a Mindenható Isten, „csecsemő” lett, ha életét áldozta értünk, hogy ne tenne meg mindent a mi üdvösségünkért?
Krisztus megszületett. Hálásan fogadjuk Őt szívünkben!
Legyen rajtunk az Isten áldása!