Lit. A Legszentebb Istenszülő elszenderülése (Nagyboldogasszony)
Fil 2,5-11
Testvéreim! Az az érzület legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt! Ő, jóllehet Istenhez hasonló, Istennel való egyenlőségét nem a saját javára használta fel, hanem szolgai alakot öltve magára kiüresítette önmagát. Emberekhez lett hasonló, és magatartásában is embernek bizonyult. Megalázta magát: engedelmeskedett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért magasztalta fel Isten mindenek fölé, és olyan nevet adott neki, amely minden név fölött áll, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon a mennyben, a földön és az alvilágban; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus úr az Atyaisten dicsőségére.
Lk 10,38-42; 11,27-28
Abban az időben Jézus betért egy faluba. Egy Márta nevű asszony befogadta őt házába. Volt neki egy Mária nevű húga, aki Jézus lábához ülve hallgatta a szavát. Márta pedig sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt, és így szólt: „Uram, nem törődsz-e vele, hogy húgom egyedül hagy engem szolgálni? Szólj neki, hogy segítsen nekem!” Az Úr azonban így válaszolt neki: „Márta, Márta, sok mindenre van gondod, és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a legjobb részt választotta, amely nem is vétetik el tőle.” Történt, hogy miközben ezeket mondta, egy asszony a tömegből felkiáltott: „Boldog a méh, amely hordozott, és boldogok az emlők, amelyek tápláltak!” Ő pedig ezt mondta: „Hát még azok milyen boldogok, akik hallgatják az Isten szavát, és meg is tartják!”